Ausztráliai missziójáról mesélt a Szolnokon dolgozó plébános

– Jelenleg a megyeszékhelyen szolgál, munkájával az itt élők hitéletét segíti. Más módon kötődik-e Szolnokhoz?

– Van szolnoki kötődésem, bár nem a városból származom. Jászkarajenőn nőttem fel. 1988-ban Szolnokon érettségiztem, a kereskedelmi szakközépiskolában. Ezt követően négy évet dolgoztam különböző munkahelyeken. Ebben az időszakban merült fel bennem, hogy elkezdjem olvasni a Szentírást, melynek megismerése és Jézus tanítása egy új világot nyitott meg előttem. Amikor pedig Budapesten dolgoztam, elgondolkodtam azon, hogy beiratkozzak a teológiára. Így kerültem aztán Veszprémbe, ahol elkezdtem a hittanári, majd a német szakot a veszprémi egyetemen (most Pannon Egyetem).

– Mi történt ezután?

– Tanulmányaim során vált bizonyossá számomra, hogy a jó Isten a papi szolgálatra hívott meg. 1999-ben Vácott szenteltek pappá. Egy évig voltam káplán Salgótarjánban és Karancskesziben (és a hozzá tartozó hat településen), majd kilenc évig plébánosként szolgáltam Csépán és Szelevényen (és a hozzá tartozó Tiszasason és Tiszaugon is). 2009 és 2011 között Pilisen és Dánszentmiklóson töltöttem be ugyanezt a szolgálatot. Ezután kerültem Ausztráliába, Sydney-be.

– Mi ösztönözte arra, hogy a világ másik oldalán szolgálja a híveket?

– Tíz éve jártam először Ausztráliában. Az egyik váci egyházmegyés pap, aki akkor Melbourne-ben volt magyar lelkész, Pethő Gábor atya minden évben meghívott valakit, hogy helyettesítse őt, amíg szabadságra megy. Amikor kint jártam, akkor hallottam, hogy a Sydney-ben lévő magyar lelkész elhagyta hivatását. Hazatérve fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy szívesen teljesítenék a déli földtekén magyar és angol nyelvű szolgálatot. Így is lett…

– Mennyire új keletű dolog, hogy Ausztráliában magyar atyák segítik az ott élő magyarságot?

– Sydney-ben már az 1950-es évek elejétől van magyar lelkész. Mint tudjuk, Magyarországot sokan elhagyták a második világháborút követően. Sőt, az ‘56-os forradalom után is tömegek vándoroltak el. Akik új életet kezdtek ott, már nagyon vágytak arra, hogy legyen saját hitéletük az országban. Az angol nyelvet ugyanis nem mindenki tudta olyan szinten elsajátítani, hogy az evangélium hirdetését megértsék. Először jezsuita, majd domonkos atyák, 2000 óta pedig egyházmegyés papok látják el az ottani szolgálatot.

– Hogyan fogadták önt a kint élő honfitársaink?

– Leginkább az első generációs magyarok fogadtak, bár természetesen volt közöttük második generációs is. Nagy örömmel vártak, mivel nem volt papjuk egy évig. Egy kis csoport már a repülőtéren magyar zászlóval várt. Az Új-Dél-Wales állambeli parramattai püspökség területéhez tartoztam, ausztrál plébánián laktam. Volt angol nyelvű szolgálatom is, és egy ausztrál plébános mellé osztottak be.

– Idehaza a legtöbbünknek ismeretlen az ottani közösség élete. Mit lehet tudni a mindennapjaikról?

– A magyar közösség még az 1960-as évek közepén létesített egy otthont Sydney nyugati részén azzal a céllal, hogy ha megöregszenek, legyen egy hely, ahol továbbra is magyar módon élhetnek. Gondolok itt elsősorban a nemzeti ünnepek megtartására, a magyaros ételekre, a magyarul tudó személyzetre és a kápolnára, ahol minden vasárnap van szentmise, de helyt ad ez a kápolna esküvőknek, keresztelőknek és temetéseknek is. A háznak Szent Erzsébet Otthon a neve. Ez egyébként ma is működik, és jelenleg százhúsz főt látnak el.

– A munkám egyik fő része az otthon lakóinak lelkipásztori ellátása volt. A lakók között persze nem volt mindenki katolikus, de ötven-hatvan hívő így is heti rendszerességgel igényelte a szolgálatomat. Beleértve a szentmisék bemutatását, a lelkigondozást és a temetések megszervezését is. Az itteni misszióm mellett azonban másutt is tevékenykedtem. Ott van például a hatalmas Sydney (világváros ötmilliós lakossággal), az ország fővárosa, Canberra, valamint a Sydney-től délre található Wollongong, ahol szintén helyt kellett állnom.

– Ami pedig az Ausztráliában élő magyarság egészét illeti, legtöbben a kommunizmus kezdetekor hagyták el Magyarországot. Ők erre általában fájó szívvel emlékeztek. Sokan azonban már nem akarnak visszatérni, mert gyermekeik, unokáik kint születtek és nőttek fel, így szeretnének hozzájuk fizikailag is közel lenni. Akik viszont gyermektelenek, azok nyugdíjas korukban vagy visszatelepültek Magyarországra vagy kétlaki életet élnek. Ez jellemzően azt jelenti, hogy fél évet Magyarországon, fél évet pedig Ausztráliában töltenek.

– Beosztott lelkészként dolgoztam Sydney háromszázhúszezer lakosú városrészében, Blacktownban is. Napi szinten mondtam szentmisét angol nyelven és a Blacktownban található állami kórház (public hospital) lelkipásztori ellátásában is részt vettem. Azaz, bármikor hívhattak betegekhez. Meg kell említenem azt is, hogy a magyar közösség számára rendelkezésre áll a Mindszenty Otthon is, ahol havonta kétszer miséznek magyaroknak. Ezen a helyen az újonnan érkezetteket látják vendégül, akik közül, ha valaki nem tud szállást vagy munkát találni, akkor itt erről is eszmecserét folytathatnak.

– Missziós feladataim másik helyszíne Wollongong városa volt, mely százhúsz kilométerre fekszik Sydney-től. Ott főleg 1956 után érkezett magyarok élnek, életkorban hetven és kilencven közöttiek. Hozzájuk évente három-négy alkalommal látogattam el. Érdekesség, hogy ott nincs a magyaroknak saját templomuk, a horvátok bocsátják rendelkezésre az övékét. Ezenkívül havonta egyszer a fővárosba, Canberrába látogattam el. Ott szentmisét mondtam, és az idős magyarokat látogattam. Volt még egy helyettesítő feladatom is: a német közösségben rendszeresen mutattam be szentmisét német és angol nyelven, amikor a lelkészük távol volt, vagy amikor hazament éves szabadságára, Németországba.

– Visszatér valaha Ausztráliába?

– Elképzelhető, bár erre a kérdésre nem tudok egyértelműen felelni. Ha szükség van rám, bármikor szívesen megyek…

Már Szolnokon segíti a hitéletet

Lédeczi Dénes atya tavaly augusztus elsején kezdte meg munkáját Szolnokon, ahol a Jézus Szíve Egyházközség plébánosaként működik. Jelenleg két templom tartozik hozzá: az Eötvös téri Szent József-templom, valamint az Ady Endre út melletti Xavéri Szent Ferenc-kápolna.

– Havonta egyszer mondok szentmisét a Hetényi kórház kápolnájában, illetve igény szerint látogatom a kórház betegeit. Ugyanakkor van egy nyolctagú egyháztanácsom, akikkel havonta beszéljük át egyházközségünk ügyeit. Mindemellett ismerkedem az itt élő emberekkel. Az első évnek ugyanis arról kell szólnia, hogy az ember alaposan ismerje meg környezetét – összegezte mondandóját a plébános.