2020.03.20. 17:30
Érdekes képek láthatók a szolnoki kávézó falán
Március huszadikától, péntek délutántól egyszerre két helyen, az Ady Endre úti Arabica kávézóban és a Megyei Levéltár internetes honlapján különleges képekből álló tárlat látható. A bemutatott képek közös vonása, hogy kivétel nélkül mindet magánszemélyek ajándékozták a levéltárnak. A kiállításról Csönge Attila levéltár-igazgatóval beszélgettünk.
Fotó: Mészáros János
– A mostani feszült helyzetben általában minden bezár, vagy szünetelteti a tevékenységét, Önök pedig közben éppen egy új kiállítással lépnek a nyilvánosság elé?
– Szeretnénk a járvány okozta hátrányból előnyt kovácsolni, ezért döntöttünk úgy, hogy a kiállítás nem csak egy kis kávézó falára, hanem virtuálisan a levéltár honlapjára is felkerül. Ezzel a megoldással bárki megtekintheti az érdekes képeket, akár otthonról is és így talán még több embernek szerzünk vele örömet. De ugyanilyen fontos szempont volt az is, hogy a képek ne csak virtuálisan készüljenek el, hanem épp a kisvállalkozások számára legnehezebb időben igénybe vegyem a helyi üzletek szolgáltatásait. Ezért határoztam úgy, hogy egy helyi reklámstúdióval kinyomtatom a posztereket, egy helyi fényképésszel előhívatom a kisebb fotókat, és a tárlat is azért kerül egy helyi kávézó falára, hogy majdan, ha véget ér a járvány, az újra nagyobb számban betérő vendégeknek is élményt nyújtson.
– A kisipart különösen érzékenyen érintik a mostani korlátozások, hiszen egy családi-, vagy magánvállalkozásnak a járvány idején is fizetnie kell az üzlethelyiség bérleti díját, be kell fizetnie az adókat és a számlákat. Bevétele azonban csak abból a forgalomból lenne, ami most a járvány idején jelentősen megcsappan. Ha tönkremegy egy helyi kisvállalkozás, azzal városunk egész közössége szegényebb lesz. E kiállítás megvalósításával szeretnénk felhívni a lakosság figyelmét arra is, hogy vásárlásaikkal, a szolgáltatások igénybevételével a járvány után segítsék a helyi kisiparosokat és kiskereskedőket a talpra állásban. A lokálpatriotizmus, az összetartozás gondolata a tettekben mutatkozik meg a legszebben.
– Mi teszi különlegessé a most kiállított képeket?
– Elsősorban az, hogy egymástól nagyban különböző sorsokat és eseményeket tükröznek, de mindegyik fontos valamilyen okból a történészek számára. Van, amikor valaki teljes irathagyatékot ajándékoz a levéltárnak, de arra is találni példát, amikor csak egy darab megsárgult papírost hagynak nálunk, s mi annak az egy iratnak is örülünk. Az elmúlt években mind népszerűbbé váló magánirat-ajándékozás számtalan érdekes dokumentummal gazdagította már a levéltár folyamatosan bővülő gyűjteményét. Kicsit ezt is szeretnénk megköszönni az adományozóknak a kiállítással.
– Milyen hatása lehet a járványnak az ajándékozási kedvre?
– Remélem, hogy a koronavírus miatt több időt otthonaikban töltő idősebb embereknek ötletet adunk arra, hogy régi fényképeiket, irataikat átlapozva kiválogassák a helytörténeti szempontból érdekesebbeket. Ezeket a járvány elmúltával is behozhatják hozzánk. Akár egy munkahelyi fotó, akár egy régi képeslap, vagy térkép is tanulságos lehet a múlt kutatóinak. Aki pedig nem szeretne megválni az eredetitől, attól digitális másolatot is elfogadunk. Az otthon gyakran lomnak tekintett dokumentumok bármely formában a levéltárba kerülve megmaradnak a jövő számára. Az utókornak tesznek ezzel szolgálatot.
– Milyen iratok kerültek be mostanában a közgyűjteménybe?
– Néhány hete járt nálunk ifj. Hasznos István, az olimpiai bajnok vízilabdázó fia, aki édesapja néhány fényképét és iratait is nekünk ajándékozta, köztük azt az 1952-es olimpiai útlevelet, amellyel kiutazhatott Helsinkibe a nagy megmérettetésre. A legfrissebb ajándékozónk pedig egy kedves nyugdíjas hölgy volt, Czakó Gyuláné, aki épp a kis kávézóban szólított meg. Ő a szolnoki IBUSZ és az Idegenforgalmi Hivatal több évtizedes életéből adott át különleges fényképeket, melyek értékét tovább növeli, hogy a fotókon látható emberek neveit is elsorolta emlékezetből. E képek olyan frissek, hogy a mostani kiállításunkon még is nem szerepelhetnek, de egy későbbi tárlatba szeretném majd beválogatni ezeket is.
– Témát váltva: egy iratanyag születése egyszeri történés, ellenben a pusztulása, fogyása állandó és megállíthatatlan folyamat. Voltak évtizedek, amikor tudatosan semmisítettek meg fontos dokumentumokat. Erről volt is a levéltárnak egy kiállítása. A mai, inkább a nemtörődömség számlájára írható iratpusztulás ellen elképzelhető-e valamilyen intézményes fellépés?
– Iratok nagy tömegben keletkeznek az egyes hivatalokban és ma már pontos szabályzatok és irattári tervek határozzák meg, hogy milyen típusú iratot hány évig kell megőrizni, mi az, ami selejtezhető, s mi az, ami tizenöt év elteltével a levéltárba adandó. Nem volt ez mindig így. Mucsi László levéltáros kollégám kutatta fel azokat a jelentéseket, amelyek az ötvenes évek papírgyűjtő kampányainak káros hatásairól tudósítanak.
– Az akkori papírhiányt azzal akarták enyhíteni, hogy a „letűnt világ bürokratáinak porlepte bűnjeleit”, azaz a régi iratokat válogatás nélkül küldték a zúzdába, újra hasznosításra. Az egyes hivatalok versenyeztek is, hogy ki tud több mázsa iratot felajánlani a népgazdaságnak. Ez ellen akkoriban Kaposvári Gyula múzeumigazgató és Szedő Antal vármegyei főlevéltárnok léptek fel elsőként, de a tervmutatón nem lehetett rontani. Részben az ilyen ész nélkül végrehajtott kampányok vezettek oda, hogy a selejtezéseket szigorúbb és pontosabb szabályokhoz kötötték a hivatalokban. A magánszemélyek, egyesületek, pártok esetében azonban szinte csak az érintettek józan belátásán múlik, mit őriznek meg, s mit adnak a levéltárba.
– Az iskolai papírgyűjtések idején gyakran válogatás nélkül megy minden a zúzdába. Lehet-e valamit tenni ennek az anyagnak az átvizsgálása érdekében?
– Mivel nagyrészt magánszemélyek által kidobott iratokról van szó, mely magánvállalatokhoz kerül, s a levéltárnak sincsenek jogosítványai ezek lefoglalására, így jelenleg csak a figyelemfelhívás és a szemléletformálás eszközeivel élhetünk. Ebben a sajtó is nagy segítségünkre van, hiszen egy-egy ilyen híradás kapcsán sokan elgondolkozhatnak azon, vajon tényleg a szemétdombon kell-e végeznie a nagy- és dédszülők fényképeinek, régi irathagyatékának. Ha felajánlják a levéltárnak, akkor azzal családjuk, saját őseik emlékét is beírják a történelembe, s nem tűnnek el névtelenül, mintha sosem éltek volna. Talán az iratajándékokból összeállított kiállítás is mutatja, hogy a hozzánk érkezett iratokat megbecsüljük és kellő tisztelettel adózunk az ajándékozók előtt is.
Kilóra ment
Egy fennmaradt levél tudósít bennünket húsz mázsa Hajdú-Biharból a Szolnoki Papírgyárba szállított irat megmentéséről. Ebben többek között az áll, hogy a vállalat azonban csak akkor volt hajlandó visszaadni a történelmi szempontból pótolhatatlan 18-19. századi iratokat, ha a levéltárosok valahonnan 20 mázsa leselejtezhető iratot adnak cserébe, ami meg is történt.