Szolnoki csárdák, kocsmák, fogadók múltját idézné fel a múzeum

– A kiállítást három kollégámmal, Bagi Gáborral, Jámbor Csabával és Benedek Csabával állítjuk össze – beszélt a kulisszatitkokról Gulyás Katalin, a Damjanich János Múzeum munkatársa, aki mint mondta, az intézmény gyűjteményeiben számos olyan érdekesség található, amelyek jól illeszkednek majd az őszre tervezett tárlathoz.

– A tárgyi emlékek vizsgálatakor különféle eszközökre akadtam rá a borosüvegektől a századelőn készült likőrös üvegekig. Az egyik 20. század eleji érdekesség az úgynevezett porciós üveg. Ebbe adagolták az italt akkoriban a vendégeknek – mutatta meg a korabeli darabot Katalin.

Hozzátette, egy hatalmas üvegcsizmát is őriz az intézmény raktára. A négyliteres, gravírozott alkalmatosságot sörivásra használták a múlt század első felében. A jellegzetes formájú darabról emellett azt is megtudtuk, hogy igazi ritkaságnak számít térségünkben. Az azonban máig rejtély, hogy melyik vendéglátóipari egységből kerülhetett az intézmény falai közé a különös eszköz.

Gulyás Katalin arról is szót ejtett, hogy az 1886-ból és 1892-ből származó menükártyáik is egyedi darabok. Ezeken ugyanis egy-egy bankett teljes menüsora szerepel. Az egyik ilyen összejövetelt akkoriban Horánszky István gyógyszerész beiktatására rendezték. Novemberben ennek az eseménynek a kártyáit is szeretnék bemutatni.

A megyeszékhely vendéglátása egyébként régi múltra tekint vissza. Ez részben annak köszönhető, hogy Szolnokon jelentős átmenőforgalmat bonyolítottak. Ezt az is jól mutatja, hogy a városnak már igen korán létesült vendégfogadója. Az első ilyen a Fehér Ló Fogadó volt, mely a Verseghy könyvtár helyén állt. Itt Széchenyi István is megszállt, bár nem volt jó véleménye a helyszínről. Idővel aztán leáldozott a Fehér Lónak, nem sokkal később az 1860-ban Obermayer Lajos által épített Magyar Király Szálló (ma a Damjanich János Múzeum épülete) vált népszerűvé.

– Kevesek előtt ismert, hogy az igazán nagy szenzációnak a Szapáry úti Nemzeti Szálló számított. Annál is inkább, mivel már az 1890-es években villanyvilágítás működött benne. A szállodának ugyanis már ekkor saját villanytelepe volt – hívta fel a figyelmet a szakértő.

Gulyás Katalin rámutatott, a szolnoki vendéglátás kezdeteinek bemutatásánál a határban álló csárdákat sem szabad elfelejteni. Habár meglepő módon kevés ilyen akadt a város közelében. Nem úgy Debrecen vagy Tiszafüred környékén, ahol több is előfordult belőlük. A régi térképeket áttekintve viszont, Szolnok térségében csupán három csárda emléke maradt az utókorra. Tószeg felé menet a Cserepes Csárda, míg Törökszentmiklós felé két másik helyszín várta azokat, akik mulatni vágytak az Alföld ezen szegletében.

A Nemzeti Szálló volt a törzshelye

A Damjanich János Múzeum gyűjteményét böngészve azt is megtudhattuk, hogy a hírek cseréjének legfőbb színterei a környékbeli kávéházak voltak. Az egyik közismert szolnoki újságíró, Szabó Barna törzshelyéül például a Nemzeti Szálló kávéháza szolgált.

– Mivel agglegény volt, rengeteg időt töltött el a kávéházban. Innen ment el riportokat készíteni, s itt szerezte meg a cikkeihez szükséges fontos információkat – mutatott rá Gulyás Katalin.

Az alakulófélben lévő kiállítás várhatóan a 20. század elejétől a rendszerváltásig terjedő időszakot öleli majd fel. Az intézmény a tárlat összeállításához a lakosság témához illő tárgyait is szívesen látná. Mi több, a kocsmákhoz kötődően helyi érdekességeket, történeteket is várnak a szervezők.