A ma csendes Tisza valamikor forgalmas víziútja volt hazánknak

Bár nem mindennaposak az ilyen kihívások, hajózni azóta is muszáj, különösen egy olyan vízparti városban, mint Szolnok. A régi mozgalmas hajósélet emlékét ugyan a Tiszai hajósok emlékművén kívül néhány betonba ágyazott horgony őrzi, de ma is akadnak még városunkban aktív, vagy életük egy részét a víz hátán töltő egykori hajósok.

Az első vízi jármű valószínűleg nem lehetett több egyszerű úszó fatörzsnél. Eleink hamar rájöttek, hogy sokkal kényelmesebb rajtuk közlekedni, mint nyakig merülve tempózni a hullámok között. Innen már egyenes út vezetett a folyók, majd a tengerek meghódításához, s így született több fatörzset összeróva a tutaj, vagy egyet kivájva csónak. Mindkét alkalmatosság túlélte az évezredeket. Tutajt még az előző nemzedékek is láthattak a Tiszán, de a fatörzsből faragott bödönhajó képe is él az emlékezetben.

Pontosan nem tudni, hogy az első komolyabb fahajók mikor jelentek meg a Tiszán. Amint azt a régi folyami hajózás krónikása, Betkowski Jenő szolnoki tanár írja, építésükre a középkor óta vannak adataink. Árpád-házi királyaink katonái már dereglyéken szálltak szembe a vízen támadó ellenséggel, s a török időkben folyami harcra kiképzett királynaszádosok is védték az országot. Ezeknek a hadijárműveknek és a korabeli teherhajóknak az első hiteles szolnoki ábrázolása 1617-ből maradt ránk, ahol a vár alatt mindkettőt megörökítette egy a várost ábrázoló metszet Németalföldről idekeveredett alkotója.

A naszádok ugyan idővel délebbre költöztek, de a hangszernyakra emlékeztető jellegzetes orrdíszükről bőgőshajóknak is nevezett, főleg búzát rakodó tetejes hajó, meg a főleg sószállításra használt egyszerűbb változatuk megérte a huszadik századot. Más part menti városhoz hasonlóan Szolnokon is éltek hajótulajdonosok, hajóácsok, s megbecsültségüket, vagyoni helyzetüket mutatja, hogy házaik a város központjában álltak. A Szapáry, korábban Molnár utcán egy földszintes, háromszögletű oromzatos épület ma is őrzi emléküket.

Egy ilyen hajó építését drágasága miatt nem sokan engedhették meg maguknak, mert a nagyobbak egy kisebb birtok, 60–80 hold jó minőségű föld árába kerültek, de hamar behozták az árukat. Sokan gyűjtöttek tekintélyes vagyont velük, így itt is éltek „Aranyemberek”, nem csak Jókai regényében és szülőföldjén, Komáromban. A fahajók egészen a második világháborút követő évekig szolgáltak bennünket, néhánynak a roncsa alacsony vízállásnál még ma is kivehető az iszapban a Tisza szálló táján. Egy, a város alatt elsüllyedt hajótest rakománya meg azt árulja el, hogy Szolnok háború utáni újjáépítéséhez még ilyen alkalmatosságokon is szállítottak építőanyagot. A fahajók utolsó fénykorukat a 19. században, a vasút és a gőzhajó elterjedése előtt élték, amikor az Alföld búzája is rajtuk jutott el más tájakra.

Bár árral szemben ma kezdetlegesnek tűnő módon, a parton kialakított vontatóúton állati, vagy emberi erővel mozgatták őket, még a gőzhajó sem tudta egyszerre kiszorítani ezeket a nagy múltú alkotmányokat a Tiszáról. Legalább fél évszázadig állták a sarat, pontosabban a vizet a vasból készült, gépi erővel hajtott konkurenciával. A múlt század derekáig eltartották az őket építő, javító hajóácsokat, ahogy régen hívták őket, a szupereket is, akik valamikor a hatvanas években fejezték be városunkban a tevékenységüket. A tutajjal Szikszai Mihály főlevéltáros leírása szerint más volt a szokás. Azok csak lefelé, a sodrással jártak.

Juhász Gyula: Tiszai hajósok

„Ha tavaszi szelek járnak,

Megy a hajó lefele,

Szárnya támad a nótának,

Víg a hajós élete,

Messze megyünk, de megtérünk,

Itt születtünk, itt a révünk.”

A kivágott fatörzseket Máramarosban engedték összekötve a vízre. s gyakran más áruval, például sóval megrakva úsztattak le Szolnokig. Itt a rakományt eladták, s a fát a helyi fűrészüzemek dolgozták fel deszkának, gerendának. A fahajók közül végül az olcsóbb, akkoriban már inkább építőanyagot szállító tetejetlen hajók bírták legtovább a versenyt a gőzhajókkal, melyek elterjedését képletesen az 1847. szeptember elsején az Indóház avatására Szolnokra érkező Pannónia kürtjének szava jelezte, de ez már egy másik, következő történet.

Szolnok egy a hajózáshoz kötődő ipartörténeti alkotással, pontosabban annak emlékével is büszkélkedhet

Amint azt Szikszai Mihály főlevéltáros a História című folyóirat nyomán közli, Kempelen Farkasnak, a sószállításokat intéző Magyar Kamaránál dolgozó ezermesternek a tervei alapján 1776-tól egy ideig sófelvonó is működött városunkban. A Verseghy Gimnázium táján fából készült alkotással a kirakott sótömböket emelték fel a sópajtákba.

Pontos képe nem maradt ránk, annyit tudni róla, hogy a budavári siklóhoz hasonlóan két, ellentétes irányba haladó kocsi járt benne fel, alá. A zsindellyel fedett épületben felül egy felvonókereket hajtottak ökrökkel vagy lovakkal, s kötelek segítségével az mozgatta az egész szerkezetet. Az idő néhány évtized alatt nyomtalanul elemésztette az alkotást, utoljára az 1840-es években készült térképeken lehet felismerni a nyomát.