Újragondolva jelennek meg kenderesi kertjében az ódon ereklyék

– Mindig is szerettem kreatívkodni, de igazából akkor került ez jobban előtérbe nálam, mikor a férjem vidéken dolgozott, és rákényszerültem, hogy otthon elvégezzem a férfimunkát is. Ekkor tanultam meg fúrni, faragni. Ma már az olvasás mellett nekem ez jelenti a kikapcsolódást – kezdte Mikola Istvánné.

Néhány éve, mikor a szülei elhunytak, akkor ütött szöget a fejében, hogy mit tudna megmenteni a régi dolgaikból.

– Örömteli érzés például a nagyapám kerékpárját muskátlitartóként látni az udvaron, vagy a szüleim konyhabútorát a nyári pihenőhelyen. Legutóbb azt a szecskavágót újítottam fel, ami még a férjem nagyapjáé volt, így legalább százötven éves. A családi kalendáriumban az áll, hogy még a kuncsorbai tanyájukra vette a szolnoki vásárban, és lovas kocsival szállította haza. Teljesen lecsiszoltam, átfestettem, és immáron madáretetőként funkcionál a kertünkben. A parasztkocsi-kerék a férjem déd- vagy ükszüleié lehetett, már ez is új szerepet tölt be.

Mindent magam ötlök ki, nevet is a családom, mikor mondom, hogy zsong a fejem, annyi minden van benne.

– Akkor már tudják, anya készül valamire, és hagynak alkotni. Így született meg a manóvár terve is, amihez a kisújszállási piacon vettem egy világítótornyot, majd felszereltem rá egy fagolyót, ezzel is egyedivé téve. Egyébként a kertünk legalább nyolcvan százaléka már ilyen tárgyakkal van tele. A kertészkedés elsődlegesen a fiam reszortja, de a férjemnek is megvan a maga feladata. Ő egy igazi ezermester, tőle tanultam meg, hogyan kell bánni az eszközökkel. Imádok alkotni, már számos újabb elképzelésem is van – árulta el Mikola Istvánné.