Hóhérszámla: lefejezésért egy, kézlevágásért két forint járt

– Általában elmondható, ha egy történész vagy levéltáros egy adott témakörben keres, kutat korabeli dokumentumok után, biztos, hogy valamilyen egyéb különlegességre is rálel. Nos, az én esetemben is így volt – beszélt a közel kétszázötven éves iromány megtalálásának körülményeiről Horváth Gergő levéltáros, a Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltárának igazgatóhelyettese.

Az írástudatlan hóhér kereszttel és titulussal jelölte a bizonylatot

– Ezerhétszázas évekbeli Jászkun kerületi épülettörténeti adatok után kutattam, mikor is váratlanul előkerültek a térség éves számadásából ezek a vízjeles papírra vetett levelek. A feljegyzések a kornak megfelelően, az 1745-ös jászkun önmegváltás, a redemptio után nem sokkal, a fejlődésnek indult közigazgatási „írásbeliségnek” köszönhetően részben latinul, részben régies magyar nyelvezeten íródtak. Még levéltárosként is döbbenetes élmény volt olvasni a tartalmukat – állítja a Horváth Gergő. Akinek a latin nyelvű alapokat egykoron Mucsi Józsefné Szabó Borbála a szolnoki Varga Katalin Gimnázium tanáraként tanította, és ebbéli tudását majdan a Szegedi Tudományegyetemen gyarapította tovább.

– A számadások nagyjából megfelelnek a mai költségvetési beszámolóknak, és sokban hasonlítanak napjaink éves települési büdzséjében szereplő feljegyzésekhez. Szó van bennük bevételekről és kiadásokról, megtalálhatóak benne elismervények. Ezen dokumentumok között találtam rá egy egri ítélet-végrehajtó Jászkun Kerülethez benyújtott – mai kifejezéssel élve – számlájára. Az írástudatlan Jakab György hóhér egyetlen kereszttel és „mester” titulussal jelölt, 1772. július 5-én keltezett bizonylata ekképp szól:

„Tekintetes Illés Istvány perceptor (számadó – a szerző) egy főnek elcsapásáért egy forintot, ugyan annak két keze elvágásáért két forintot, azon két kezeknek akasztófára való felszögezéséért egy forintot, ezek után egy rabnak tortúrázásáért is egy forintot, ezeken kivel 5 napi Diurnumomat napi 1 rénesi forint és 30 krajcár fizetett meg melly tészen 7 forint 30 krajcárt mind öszve pedig az fellyebb valókkal nékem mai napon fizetett 12 forint 30 krajcárt”.

– Ahogy a dokumentumból is kiderül, a korszakban a hóhéroknak nem csak ítélet-végrehajtói szerepük volt, hanem adott esetben részt vettek a kihallgatásokon is – folytatta a levéltáros, majd kezébe vette a Jászság büntetőpereinek egyik jegyzőkönyvét. Egy 1752-es kihallgatásnál nyitotta ki, majd pedig hamarjában fel is olvasott a régi peranyag iratelemeiből. Aszerint az ügyész három kérdést intézett a kínpadra váró marhatolvajhoz, Gombos Györgyhöz:

„1mo: Valld meg igazán azon Deák Mihály Úr elhajtott marháihoz, és lovaihoz kik voltak társaid és orgazdáid?

2do: Olajos Jancsihoz többet mit tudsz? Más lopásit es társait voltaképpen valld meg?

3o: Más pásztor társaid, és ősmerősid, Tolvajságaid, igazán számláljad elől?”.

A kézrekerített és törvény elé citált vallomásában a kárvallottról nem esett szó. A „tortura”, azaz a kínvallatás előtt/alatt tanúskodó Gombos György szavait ekképp jegyezte le az írnok. A dátum: 1752. április 29., Jászberény:

„1mo: Azon két darab marhát, melyeket Olajos, alias Fe­jér János kezemben adott, tudtam, hogy nem igaz jószága, hanem lopott marha, és nem pénzen vettem, hanem egy lovon, és csikon cseréltem. Minden kinyaimnak, és halálomnak megírt olajos János az oka, mert ő volt azon lopásnak első, és legnagyob szerzője: Ex post.

2do: Ugyan azon esztendőben, melyben az elől adott csere történt, vettem olajos János gazdájátul, Ferencz névű gulyástul 8 rénesi forintokon két rugott kinnyen szopott borjut, mellyeket Olajos János hajtott előmben Szent Lászlói Pusztára. Én nem tudom lopott borjuk voltake, vagy sem? Olajos János jobban tudhat felőlek. Nálam mind a kettő meg döglött, egyiken sem volt jegy. Kie voltak? Nem tudom, sem tülök nem hallottam.

3tio: Szent Lászlói Pusztán lettemben egy harmadfü tiszta fekete jegytelen, és billegtelen csikó tévelgésképpen előmben jött, azon csikot senkinek sem jelentettem circiter (körülbelül – a szerző). Két hét alatt kezemnél lévén, meg döglött, s nem tudom kie volt. Ezen kívül azon idő tájban két meddő tehenet ejszaka elhajtottam Kun Szent Miklósy Már Gergely Uram Csank névű Pusztán lévő gulyájátul bizonyos ide, s tova Csavargo István névű Legénnyel, aki magát szolnokinak lenni mondotta, ilyen forma idejű volt, mint magam, másképpen őtet nem tudom megjelentetnem. Azon két meddő tehenen billeg nem volt, hanem jegyben voltak, azon két teheneket, megírt István névű legénytül értettem, hogy szolnoki mészárosnak adta volna el. De mennyi áron, s azon mészárosnak nevét nem tudom, s nem hallottam, mellyeknek az árábul adott át nékem három máriást mingyárt akkor, mikor elhajtottuk, többen nem részesültem”.

– Gombos György kínvallatása elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy tettestársait is elrettentse, és vallomásra késztesse. Ennek alapján a vádlottakat kötél általi halálra ítélték – jegyezte meg Horváth Gergő.

– Minden történet megítéléséhez ismerünk kell az adott kor emberi, társadalmi viszonyait. A hivatásos ítélet-végrehajtói „munkakör” tisztességes jövedelmet szolgáltathatott tulajdonosának, ezzel együtt azonban a társadalmi kirekesztettséggel is szembe kellett nézniük. Az meglehet, hogy az alacsonyabb társadalmi rétegekből származó közösségek nem kedvelték a mindenkori hóhért, még ha az a maguk csoportjából is került ki. A szegények csak ritkán tudták pénzzel megváltani a bűnüket, ezért a törvény keze gyakrabban és erősebben sújtott le rájuk. A gazdagabbak kiváltságosak voltak, kisebb ügyekben kiválthatták, megválthatták a fizikai büntetést – tért ki a részletekre a levéltáros.

A szegényebbekre gyakrabban, illetve erősebben sújtott le a törvény keze

– Az pedig viszonylagos, hogy az elmúlt évszázadokban a hóhérok jól kerestek-e. Ne felejtsük, emberéletet oltottak ki, s mindez még a korábbi, háborúktól, nyomorúságoktól, éhezésektől, járványoktól sújtott, némileg szenvtelenebb, ám vallásosabb századokban is valamelyest lelki vívódásokkal is járhatott! Az a kordokumentumokból ismert, hogy id. Bedekovich Lőrinc jászkun kerületi földmérő éves jövedelme 1779 körül úgy kétszáz rajnai forint volt. Ezzel szemben Jakab György ítélet-végrehajtó néhány évvel korábban, öt napi „munkájáért” több mint tíz forintot kapott. Ha ezt felszorozzuk éves szintre, akkor szembetűnő, hogy egy hóhérnak abban az időben rendes jövedelme volt – foglalta össze az érdekességeket Horváth Gergő levéltáros.

Gyilkosságért két hét, káromkodásért vesszőzés járt

A XVIII. században, de még a reformkorban is súlyos ítéletek születtek törvényszegésért. Szigeti Tamarának a megyei levéltár 2015-ös évkönyvében, a Zounok 29. számában megjelent „Gyilkossági körkép tíz év keresztmetszetében. A Jászkun Kerületben elkövetett gyilkosságok 1833-43 között” című kutatómunkájában a kor igazságszolgáltatásáról írt. Lejegyzése szerint gyilkosságért általában a súlyosság/vétkesség megítélésétől függően minimum két heti szabadságvesztést, maximum pedig tizenkét évi szabadságvesztés büntetést kaptak az elítéltek. Ez áll szemben egy fél évszázaddal korábbi joggyakorlattal, ahol ugyanis „szándékos gyújtogatásért, emberölésért, vérfertőzésért, rablógyilkosságért a rendes büntetés halál volt”, amit elő is írtak a törvényszékek, a nádori fórum pedig jóváhagyta.

A pallos mellett a másik kivégzési eszköz az akasztófa volt, miközben a többi, kínzással járó halálnemet a XVIII. század végére megszüntették.