A Die Hard című filmben is bizonyíthattak a szolnoki bázis pilótái

Egy évtized elteltével az immáron alezredesi rangban szolgáló Simon Pétertől elöljáróban azt kérdeztük, halványulnak-e az emlékei, avagy életre szóló élményekkel gazdagodott akkor?

– A katonai helikoptervezetői pályám mindenképpen egyik legérdekesebb feladata volt a forgatáson való részvétel. Mindamellett szakmailag nem jelentett sem Végső Sándor alezredesnek, sem nekem nagy kihívást a feladat: olyan alapszintű készségeket kellett csak bevetnünk, mint a kis magasságú manőverezés, kötelékrepülés vagy éppen a levegő-föld csapásmérés gépágyúval. Ezek harcihelikopter-hajózó szempontból a mindennapos feladataink közé tartoznak, így tudtunk kellően figyelni a szokásostól merőben eltérő közegre, amit a filmes stáb jelentett. 

De kétségtelenül életre szóló élménnyel gazdagodtunk. 

– Emlékszik még, hogyan fogadta a hírt, hogy önt és bajtársát választották ki egy hollywoodi filmben szereplő helikopter vezetésére? Mit gondol, miért ön volt az egyik, aki „képbe” került? 

– Bár jól hangzana, hogy casting volt erre a feladatra, a valóság azonban az, hogy a korábban említett, a forgatáshoz szükséges alapfeladatokat bármelyik Mi-24 típust repülő kollégám végrehajthatta volna. 

Szóval, egészen prózai okok vezettek a mi kettősünk kiválasztásához. 

– Én éppen a következő afganisztáni missziómra készültem, és a repülési feladatok beleillettek a felkészítési tervembe. Végső Sándor alezredes pedig, mint nagy tapasztalatú helikoptervezető, egyszerre ellenőrizte és segítette a munkámat a nem mindennapi környezetben. 

– Kért-e olyan különlegességet John Moore rendező, amit nem tudott, vagy lehetetlen lett volna teljesíteni? 

– Felkészültünk mind hajózó, mind műszaki tekintetben, hogy lesznek érdekes kérések, de végül is repülő szempontból egyik kérés se nagyon fogott ki rajtunk. Műszaki téren pedig velünk volt üzemeltető mérnökként a bázis legtapasztaltabb repülő-műszaki főtisztje, Gere Zoltán őrnagy, aki minden műszaki szakágból a legprofibb kollégát hozta a csapatába. 

Így amikor olyat kértek a filmesek, hogy teljesen vegyük le a hátsó tehertér alsó és felső ajtaját is, ugyanakkor biztonságosan szállítsuk az utasokat, a mérnök úr ragyogóan és főleg biztonságosan megoldotta ezt a kérést is. 

– Az már egy másik kérdés, hogy az egyébként miniszoknyás kosztümben ülő női főszereplő mennyire érezte magát biztonságban a manőverek közben. Fel is vetettem a rendezőnek ezt a kérdést, de ő csak rám mosolygott, és annyit mondott: „Nyugodjon meg, meg van fizetve érte!”… 

– Volt-e különlegesen veszélyes jelenet? Vagy meghökkentő? Emlegették a forgatás után, hogy a rotorszél elsodorta talán a stábot? 

– Azért az talán túlzás, hogy majdnem elsodortuk, de valóban közel voltak azok a bizonyos kamerák. Az ominózus jelenetben az volt a rendezői kérés, hogy a felállított, milliódolláros értékű filmkamerák felett minél alacsonyabban gyorsítsunk el felszállás után. Mivel ez volt a kérés, természetesen kértem a stábot, hogy a szabályoknak megfelelő távolságra telepítsék a kamerarendszert, amit elsőre túl közelinek ítéltünk meg a helyszínen a repülésbiztonsági feladatokat felügyelő kollégával, így hátrébb vitettük jó 15 méterrel a biztonság érdekében. Külön kihangsúlyoztuk, hogy a helikopter rotorszele ekkor sem fogja garantálni az állványon lévő kamerák épségét. Ezt a rendező azonban nagyvonalúan saját felelősségének tekintette, így nem volt más dolgunk, minthogy bemutassunk egy harcszerű felszállást. 

Ez meg is történt, és a jóslatunknak megfelelően repültek szét a milliós berendezések. 

– Ez azonban nemhogy nem érdekelte a rendezőt, de leszállás után hálás arccal szorongatta meg a kezünket, és azt mondta, hogy álmában sem gondolta, hogy ez ilyen dögös lesz a felvételen. A kamerákra meg csak legyintett egyet… 

– Volt-e módjában szót váltani a főszereplővel? Ha igen, mi volt a téma? 

– Aláírtunk a forgatás után egy titoktartási szerződést, amiben benne volt, hogy a Mr. Willisszel kapcsolatos kérdésekre nem válaszolhatok… 

– Milyen volt a vásznon viszontlátni a 335-ös oldalszámú vasat, melyet ön irányított?

– A 335-ös helikopter a Mi-24-es típuscsalád P verziójához tartozik, ami azt is jelenti, hogy nagy kaliberű, 30 milliméteres gépágyú van a helikopter törzsének jobb oldalán. Mondanom sem kell, hiszen a filmen jól látszik, hogy ennek a működése több mint látványos, és egyébként félelmetesen hatásos is. És mint ilyen, erre nagy igény volt látványtervezői és rendezői részről. Nekünk pedig nagyszerű érzés volt, hogy szeretett és nagyra becsült fegyverünket megmutathatjuk egy ilyen produkcióban is a nagyközönségnek. 

– Van-e bármilyen tárgyi emléke a filmforgatásról? 

– Igen, emléktárgyak tekintetében nagyon nagylelkű volt a stáb, több filmes promóanyagot is kaptunk, a hímzett dzsekin keresztül a gravírozott öngyújtóig. 

Mégis a legfontosabb relikviám egy fénykép, amin a műszaki és hajózó csapaton túl a film rendezője is ott van a 335-ös előtt, a fotót az aláírásával és köszönőszavaival is ellátta. Ezt a többi, a pályám során kapott oklevelekkel együtt nagy becsben őrzöm. 

– Hogyan fogadta a család a szereplését? 

– A feleségem, Zsuzsa és három gyermekem egyébként is sokszor mindennapi hősnek tekintenek a különleges munkám miatt, persze otthon én is csak apu vagyok nekik. A forgatás alatt és után a megnövekedett médiaérdeklődés nekik is feltűnt, és az akkor ötéves fiam egyszer meg is kérdezte, hogy „apa, akkor te most híres vagy?” Én pedig azt mondtam, hogy picit híres, és nagyon szerencsés… 

– Büszkélkedik-e még manapság a filmes múltjával? 

– A sors iróniája, hogy a film hazai forgalomba kerülésekor én már Afganisztánban repültem a Mi-24-est a Magyar Honvédség afganisztáni szerepvállalásának keretében. De köszönhetően Der­gezné Illés Judit programszervezőnek, úgy tudom, hogy a szolnoki TISZApArt Moziban volt egy dedikált vetítés külön a szolnoki csapatnak és hozzátartozóiknak, ahol, ha igazak a pletykák, a stáblistán feltűnő ismerős neveket hangos tapssal fogadták a nézők. 

Persze ez már 10 éve volt, és bár bevallom, jólesett nekünk az a bizonyos tíz perc hírnév, de hivatásunk különleges mivolta miatt azóta is fantasztikus élményeket élhettem át, amikre büszkébb vagyok, mint erre a forgatásra. 

És így inkább talán úgy fogalmaznék, hogy a katonatiszti pályámra vagyok büszke, annak minden szépségével és nehézségével együtt.