Büszkén vállalja kun gyökereit a karcagi születésű színművész

– Három évtizede a Népművészeti Háziipari Szövetkezetben tervezőként dolgozó édesanyja révén ismertem meg. 

– Ez máris melengeti a szívemet, mert a családom valamilyen módon beírta magát Karcag történetébe. Kezdve a nagyapámmal, Csíkos Jánossal, aki közbirtokossági pénztáros volt. Ahogy a Kisgazdapárt megalakult, édesapám rögtön belépett a pártba, utána 1947-ig nemzetgyűlési képviselővé választották. Aztán megkeresték a kommunisták, hogy adja le a mandátumát, és lépjen be a kommunista pártba. 

Apám azt mondta, őt nem erre választották, úgyhogy ennek következtében a sors sanyarú oldalait viseltük. 

– Osztályidegenek lettünk, kulákok. Az édesapám ’59-ben halt meg. Hat évet triciklizett Pesten, és „kifázott”, ráadásul ahogy elmesélte, nagyon megverték ’48-ban. Szóval, ez is hozzátartozik sajnos a történetünkhöz... Utána édesanyám festegetett és hímzett, és amikor a kun hímzést feltámasztották, a Népművészeti Háziipari Szövetkezet tervezője lett. Mindenki Ilonka nénije nagyon szép pályát futott be, Györffy István: A karcagi cifraszűr című munkájában látható párna, párnavég mintáit is újratervezte. Ilyen módon ő is belekerült Karcag történelmébe. 

– Beszéljünk a gimnáziumi évekről!

– 1956 őszén gimnazista voltam. Októberben, amikor az állatokat reggel elláttam, és bementem az iskolába, mondták az osztálytársaim: „Hallottad, mi van? A rádióban mondták, lőnek, kitört a forradalom Pesten!”. Akkor az osztályfőnökünk, Filep István tanár úr a Munkástanács tagja lett, és minden nagyszünetben gyűlést tartott a tornateremben. November negyedike után, amikor leverték a forradalmat, nekem volt egy kis guminyomdám, és azzal nyomtattunk röplapokat. Kint egy kunyhóban, mécsvilágnál – nagyon romantikus volt. 

Az a lényeg, hogy egyikünknél maradt egy példány, és amikor elkapták, kipofozták belőle, kik vannak benne, így 1956 decemberében bejöttek a fegyveresek a szobánkba, és mondták, hogy Csikos Sándort keresik. 

– Apám felült, azt mondta: „Én vagyok”, erre mondták, „Nem magát, a fiát keressük...”. Amikor elvittek kihallgatni, hál’ istennek nem vertek meg, de egy elvtárs kirúgatott a gimnáziumból. Milyen különösek a sors útjai, történelem- vagy magyartanár szerettem volna lenni, de azt mondta a tanárom, „Téged nem vesznek fel sehova, magyar–történelem szakra kiváltképpen nem, mert ideológiailag nem felelsz meg...”. Akkor ajánlotta, hogy Szűcs Sándor bácsihoz menjek, és akkor néprajzos lehetek. Aztán teljesen ismeretlenül mégis felvettek Debrecenbe, a Fazekas Gimnáziumba, akkor már nem vittem magammal a kulákbélyeget. 

– Hogy jött a színészet?

– A Fazekas Mihály Gimnáziumban diákelőadásokat rendeztek a Csokonai Színház rendezői.

Harmadikos voltam, amikor az Oidipusz királyt rendezte Turóczi Gyurka bácsi, negyedikes, amikor a Fényes Márta néni rendezte Max Frisch: És a holtak újra énekelnek darabját. Ebben olyan sikerem volt, hogy azt mondták, jelentkezzek a főiskolára.

– Jelentkeztem, de akkor Karcagról olyan jellemzést küldtek utánam, hogy utcaseprőnek se lettem volna jó. Azt mondták a Fazekasban, egy félárva – apám előtte halt meg –, rendes fiúnak ne mi vágjuk el az útját, így továbbküldték jelentkezésem a színművészetire, de behívtak a minisztériumba, és éreztem, végem van. Csak a következő évben vettek fel Simon Zsuzsa és Gáti József osztályába, ahol az előbb sorolt, keserves emlékeket vittem magammal Karcagról.

– A főiskola után aztán jöttek az egri, miskolci, debreceni, nyíregyházi, budapesti, győri színházi szerepek, a filmszerepek, a színigazgatói megbízatások. Nyíregyházán megkapta a Jászai-díjat, Debrecenben az érdemes és a kiváló művész elismeréseket is...

– Meg kell mondjam, sokáig nagyon féltem, meggondoltam, mit mondok, kivel, hogyan érintkezek. Szerencsére a főiskolán nagyon jó osztályba kerültem. Az az érzelmi többlet, amit itt kaptam, a reformátusságom, a családom múltja, az, hogy szeretem a hazámat, a magyar nyelvet, mind hozzájárult ahhoz, hogy büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok.

Nagyon büszkén vállalom a karcagiságom, egyszer sétálgattunk Szakonyi Károly barátommal, és felvetődött Karcag. Akkor kezdtem neki lelkesen beszélni a kunokról, a redemptióról, meg mindenről, amit nekem a város jelent. Erre azt mondta, „De jó, hogy neked van egy ilyen Karcagod!".

– Igen, nekem a szülővárosom nagyon sokat adott erkölcsi tartásban és élményanyagban is, amiből a szerepeimbe töltekezhettem.

– A tudását évtizedekig a Debreceni Ady Endre Gimnázium drámatagozatosainak, majd jelenleg a Színház és Filmművészeti Egyetem diákjainak adta, adja át. Milyen tanár?

– Azért merem mondani, hogy jó, mert idestova harminc éve csinálom, és a diákok hisznek nekem. Ez visszaigazolás. Ha azt mondják, Csikos egy rossz tanár, abban a pillanatban abbahagyom a tanítást. Eddig azonban megvan az eredménye, száznál is több, az Ady gimnáziumban végzett diákom van, akik a színészi pályára kerültek – az Örkény Színháztól kezdve a Nemzeti Színházon át a Vígszínházig játszanak. Jelenleg egykori tanítványom, Szarvas József felkérésére oktatok az egyetemen színpadi beszédet. Pályám során voltam Méla Jacques és Asztrov, Széchenyi és István király, az Oszlopos Simeon Kis Jánosa és A gyertyák csonkig égnek Konrádja.

A szerepeim közül emlékezetes számomra Az ember tragédiájában Lucifer szerepe, amit legtöbbször, százharmincszor játszhattam.

– Büszke vagyok arra is, hogy tanítottam színpadi beszédre többek között Eszenyi Enikőt, Tenki Rékát, Csuja Imrét és Szarvas Józsefet is. Magaménak tudhattam Szabó Magda írónő barátságát, de Montágh Imre tanár úrtól is kaptam útravalót. Emlékezetes filmem a Sodrásban, nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy filmekből is adatott nekem a pályám során. Vallom, ahhoz, hogy egy ilyen jó pillanat megszülessen, mögötte rengeteg munkára van szükség. Épp ezért mindig utána­olvastam az adott szerzőnek, a darab szereplőjének is, akit meg kellett formálnom. Mert a szerep is neveli a színészt, és tanulsággal szolgál, ha valaki nemcsak érzi, érti is azt, akit megformál – vallja a művész, aki Berekfürdő emeritus nagykunkapitánya is, mert fontosak számára a kun hagyományok, a gyökerek.