Emberfeletti teljesítményt nyújtott a magyar hadsereg a keleti fronton

– A doni katasztrófa egyik gyakori kérdése, miért vetették be honvédségünket több ezer kilométerre a magyar határtól. Volt-e lehetőségünk arra, hogy megtagadjuk ezt a háborús szerepvállalást? 

– Nem szoktam azt mondani, hogy a 2. magyar hadsereg megsemmisült a Donnál, mert ez azt jelentené, hogy 207 ezer fős létszámából senki sem tért haza, ami nem felel meg a valóságnak. Ami a keleti front harcaiban való részvételünket illeti, nagy részben kényszerpályán mozogtunk. Többek között a hazai közvélemény által is örömmel támogatott 1938–1941 közötti terület-visszaszerzések megtartásáért léptünk hadba, hogy a korábban magyar területeket birtokló szomszédjaink ne kerüljenek előnybe velünk szemben. Ugyanakkor Magyarország az összes kis szövetséges állam közül utoljára kapcsolódott be az 1941-ben kitört német–szovjet háborúba. 

Utólag könnyű okosnak lenni, de akkor egyértelműnek látszott, hogy Németország rövid időn belül megnyeri a háborút. 

– Ehelyett a németek 1942-ben már minden szövetséges államtól több katonát kértek, és így került ki a frontra a Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg is. Ezt akkor már nem lehetett megtagadni. 

– Még ma is gyakori vád, hogy honvédjeinket gyatra felszereléssel és eleve meghalni küldték oda. 

– Még nem találkoztam olyan államvezetéssel, amely a saját hadseregét meghalni küldi ki a frontra, tehát ennek a feltevésnek nincs valóságalapja. Magyar viszonylatban ez a hadsereg az országban található legjobb felszerelést kapta, amit még az itthon maradt haderő rovására is biztosítottak számára. Természetesen ezt nem lehet összehasonlítani sem a németek, sem az oroszok felszerelésével, mert azok nagyhatalmak voltak, mi pedig egy kis ország, jóval szerényebb lehetőségekkel. 

– Mekkora volt a ma ismert valós veszteségünk? Ismerjük-e ennek állománycsoportonkénti összetételét? Van, aki a hivatásos tisztek arányát tekinti a legnagyobbnak, más a munkaszolgálatos alakulatokat sorolja ide. 

– A doni katasztrófa egyik visszatérő kérdése a háború után kivégzett, majd a közelmúltban rehabilitált Vitéz Jány Gusztáv vezérezredes, hadseregparancsnok felelőssége. Ön hogyan látja a szerepét a veszteségeinkben? 

– Ez rendkívül nehéz kérdés. Dokumentumok bizonyítják, Jány pontosan jelentette a vezérkar főnökének, hogy feladata ellátásához milyen fegyverekre és utánpótlásra lenne szüksége. Amikor pedig 1942 szeptemberében és októberében a vezérkar főnöke, illetve a honvédelmi miniszter kint járt a fronton, mindkettejükkel ismertette a hadsereg helyzetét, és a körülmények miatt felmentését is kérte. A fronton lévő német vezetéssel is állandóan harcolt kétszáz kilométeres frontszakaszának védhetőbb méretűre szűkítéséért. 

Nagyon sokan azért támadják, hogy amennyiben hamarabb kiadja a visszavonulási parancsot, akkor ezrekkel, talán tízezrekkel több magyar katona marad életben. 

– Ugyanakkor az is tény, hogy nemcsak a németek parancsát hajtotta végre, hanem – erre is van forrás – a magyar vezérkari főnök és az államfő parancsát is. Szokták támadni az 1943. január 24-én kiadott, a vereségért saját hadseregét felelőssé tevő parancsa miatt is. Kétségtelen, hogy ezt nem lett volna szabad kiadnia, de később két, saját korábbi parancsát hatályon kívül helyező és a hadserege harcait elismerő parancsot is kiadott, de ezeket általában nem szokták megemlíteni. 

– Röviden hogyan értékelné a 2. magyar hadsereg emberi, katonai teljesítményét? 

– Az oroszok az Osztrogozsszk–Rosszos hadműveleti tervben ezt a hadsereget is gyűrűbe akarták zárni és megsemmisíteni. A magyar katonák a Don partján, valamint Osztrogorzsszknál, Alekszejevkánál, Ilovszkojénél olyan ellenállást tanúsítottak, amivel lefékezték a támadás lendületét. A III. hadtest 9. hadosztályának katonái még január 27-én is a Don partján álltak. 

A többszörös gyalogsági, tüzérségi és páncélos fölényben lévő szovjet csapatok ugyan áttörték a frontot, visszavonulásra kényszerítettek bennünket, de nem tudták a hadsereget gyűrűbe zárni és megsemmisíteni. 

– Ez a mínusz harminc, negyven fokos hidegben emberfeletti teljesítmény volt. Két magyar történész 100–155 ezer főre teszi az orosz csapatok veszteségét, amiből egyértelműen kiderül, hogy a magyar csapatok milyen keményen harcoltak, illetve álltak helyt. 

– A doni katasztrófa az egész országból nagyon sok magyar családot érintett. Előadása során találkozott-e a hallgatóság részéről személyes megnyilvánulásokkal? 

– Kengyelen – ahol a könyvtárban tartottam az előadást, melynek megszervezéséért ezúton is szeretnék köszönetet mondani Németh Lajos igazgatónak – felnőttekből állt a hallgatóságom. Tőlük számos, a témával kapcsolatos kérdést is kaptam, de személyes jellegű nem volt közöttük. Ez ugyanakkor nem zárja ki azt, hogy ezen a településen lehetnek családok, ahol ma is őrzi az emlékezet a keleti frontot megjárt, vagy onnan soha vissza nem térő hozzátartozók emlékét.