Terjéki Pál

2022.07.15. 19:55

Kitörölhetetlen nyomot hagyott lelkében a szajoli vonatkatasztrófa

A szajoli vonatkatasztrófa tragikus estéje hagyta lelkében a legmélyebb nyomokat, szerencsére azonban jól végződött esetekből sem volt hiány pályafutása során. Nyugdíjba vonulása előtt már kezdett nehéz lenni számára a hordágy, most azonban már egyre jobban hiányzik egykori munkája a tiszajenői Terjéki Pálnak, aki harmincöt évig dolgozott az Országos Mentőszolgálat gépkocsivezetőjeként.

Kovács Berta

Számos kitüntetéssel ismerték el Terjéki Pált harmincöt éves mentős pályafutása során

Fotó: Nagy Balázs

A tiszajenői Terjéki Pál 1987 márciusában kezdte pályafutását a mentőszolgálatnál, ahonnan harmincöt év után, idén májusban ment nyugdíjba.

– A mentők iránti vonzalmam valószínűleg kiskoromból ered. A MÁV kórházba hordtak orvoshoz és az akkori mentőállomás mellett jöttünk el mindig. Nagyon tetszettek, ahogy szép sorban álltak ott a mentőautók. Akkoriban ha játékbolt környékén jártunk, mindig venni kellett nekem egy kis mentőautót – idézte fel gyermekkorát Terjéki Pál, aki felnőttként előbb Szolnokon, majd Tiszakécskén dolgozott, aztán sorköteles lett, és elvitték határőrnek.

Nem mindenki bírta az ezzel járó pszichikai megterhelést

Amikor visszaköltözött Tiszajenőre, betegszállítóként helyezkedett el.

– A gépkocsivezetőknek ugyan nem kellett egészségügyi végzettség, de például egy újraélesztésnél helyt kellett tudni állni, tudni kellett kötözni vagy rögzíteni a törött végtagot, eszméletlen emberrel bánni. Fontos volt, és most is az, hogy legyen az embernek helyzetfelismerési képessége.

Az életben nem úgy megy például egy újraélesztés, mint amikor egy bábun gyakoroljuk...

Elég gyakran tartottak továbbképzést, évente voltak vizsgák, melyeken meg kellett felelni. Volt lemorzsolódás, nem mindenki bírta ezt a megterhelést, sem pszichikailag, sem fizikailag – magyarázta.

Mint mondta, van, ami megviseli az embert még „harcedzettként” is, ilyenek például a gyermekbalesetek.

Vagy az olyan esetek, mint az 1994 decemberében történt szajoli vonatkatasztrófa...

Oldalra borult kocsik, szikrázó vezetékek között mentettek

– A mentőállomáson voltunk épp, mikor szóltak, hogy kisiklott egy vonat Szajolban, az állomáson – idézte fel a szerencsétlenség napját. – Ritkán, de előfordul, hogy a szerelvény lelép a sínről, így nem gondoltunk ekkora bajra.

Ahogy odaértünk, csak azt láttuk, hogy emberáradat özönlik az állomás területéről kifelé.

Ahogy elmentünk a forgalomirányító iroda mellett, akkor szembesültünk a bombatámadást idéző helyszínnel. Oldalra borult kocsik, leszakadt, a földön szikrázó villanyvezetékek…

Azt se tudtuk hirtelen, hogy merre menjünk, kin segítsünk először, mert mindenfelől csak a jajgatás hallatszott.

A mi kocsink másodikként ért oda. Először be se vittük az ágyat, úgy kellett kirohanni érte, de alig tudtuk bevinni a kifelé özönlőktől. Közben sorban érkeztek a mentők. De mindenkin így sem tudtunk segíteni.

Volt, akin rajta feküdt a vagon...

– idézte fel a szörnyű részleteket.

Terjéki Pál szerint a kulcs az volt, hogy a tragikus körülmények között is tudni kellett kezelni a helyzetet.

„Hiába akartunk mindenkin segíteni, egyeseken nem tudtunk”

– Gyorsan kellett dönteni, ki az, akit ott kell hagyni, és kit tudunk kiemelni a roncsok közül. Megérkeztek közben a tűzoltók is, ami nagy segítséget jelentett. Majd felbukkantak a katasztrófaturisták is. A rendőrök igyekeztek elterelni onnan a bámészkodókat – emlékezett vissza, majd elcsuklott a hangja.

Az volt a legborzasztóbb, hogy egyeseknek hiába akarunk segíteni, nem tudtunk... 

– Az utasellátó falát is kiütötte a vonat, lógott a mennyezet a levegőben. Ott volt alatta az egyik kocsi, de be se mertünk menni alá, hiszen ha leszakadt volna, szétpasszírozott volna minket. A tűzoltók dúcolták alá végül valamennyire, így végre elkezdhettük a sérülteket gyűjteni. Borzasztó volt...

Mentés közben még nem is éreztük ennek hatását. De mikor este tíz körül leléptettek, és megpróbáltam aludni egy kicsit a mentőállomáson, akkor jött ki rajtam a fáradság, a stressz, remegett minden tagom

– idézte fel a szörnyű decemberi este történéseit.

Akadnak persze kevésbé tragikus, mégis emlékezetes élmények is a tarsolyában.

Furcsa esetek a felemás ikerszüléstől az „ellopott” feleségig

– Tiszafüredről kellett egyszer bevinni egy anyukát ikerterhességgel, el is indult vele a füredi kocsi. A szajoli parkolóban meg kellett állniuk, mert megindult a szülés. Kértek segélykocsit is, mi mentünk eléjük. Meglett az első baba, mentőtisztünk vezette le a szülést, aztán irány Szolnok.

Így történt, hogy az ikrek egyike Szajolban, másikuk pedig Szolnokon született

– mesélte egyik kedvenc történetét a nyugdíjas mentős. – Emlékezetes az is, mikor még kezdő koromban Tiszabőre mentünk egy fulladozó beteghez. Az asszony maga hívott mentőt. A beteg valóban rosszul volt, oxigént kellett neki adnunk, és bevinni a szolnoki kórházba.

A házigazda viszont rendesen be volt rúgva, és közölte, szó se lehet róla, hogy elhozzuk onnan a feleségét. Úgy kellett „ellopni” az asszonyt.

– Rendbe is jött! Öröm volt azzal szembesülni, hogy tudtunk valakin segíteni, visszaadni a szeretteinek, persze volt olyan is, akit legnagyobb igyekezetünk ellenére sem lehetett megmenteni. Ezt is el kellett tudni fogadni – tette hozzá Terjéki Pál.

A mentőautó vezetése is külön kihívás – remek reflexeket, villámgyors helyzetfelismerést kívánt. Szerencsére soha nem karambolozott, közel hatszázezer kilométert vezetett le balesetmentesen, ami nem csekélység.

Már kezdett nehéz lenni a hordágy, de azért hiányzik neki

– Egyszer Budapest felé robogtunk, Vecsésnél pedig csak úgy hömpölygött a sok autó. A kocsisorból hirtelen bekanyarodott elém egy IFA, féktávolságon belül. Szerencsére el ki tudtam kerülni. Cserkeszőlőn is megesett, hogy egy traktor fordul hirtelen elénk, pedig szirénával mentünk. Jobbra rántva a kormányt, épp hogy sikerült elsurranni mellette a padkán. A Tószegi úti felüljáróval szemben pedig egy lakókocsi állt meg előttem, kanyarodni akart, de megfogta a forgalom, mi pedig abban a sávban robogtunk. Szerencsére akkor is ki tudtunk térni... – sorolta a hajmeresztő eseteket.

Mindezek tükrében nem is annyira meglepő, hogy valamilyen szinten várta már a nyugdíj közeledtét, hiszen mint mondta, kezdett nehéz lenni a hordágy. Most viszont már hiányzik neki a mentőzés, bár nyugdíjasként sem unatkozik. Annak idején sárkányrepülőzött, most pedig szívesen kirándul. Hamarosan megszületik második unokája is, így nagypapaként is egyre inkább számít rá a család.

Nagy meglepetéssel készültek kollégái az utolsó munkanapján

Utolsó munkanapján meglepetéssel várták kollégái a mentőállomásra visszaérkező Terjéki Pált

Szirénaszó fogadta, munkatársai mellett családtagjai is várták. Kis ünnepséggel búcsúztatták, kapott  egy, az Országos Mentőszolgálat logójával díszített tortát.

Ahogy közeledtek az állomáshoz, az irányító is megköszönte neki a munkáját rádión. Az adást hallani lehet minden kocsiban, így hamarosan már a kollégák gratulációit is fogadhatta.

Munkáját díjakkal is elismerték, „a lakosság mentőellátásának érdekében, hosszú időn át végzett, kimagasló tevékenységéért" májusban Budapesten vehette át a Dr. Orovecz Béla Emlékérmet. A Semmelweis-nap szolnoki ünnepségén pedig regionális igazgatói dicséretben részesült, Hűséges Szolgálatért Oklevelet kapott. Utolsó munkanapján pedig az ötszázkilencvennyolc ezer kilométernyi balesetmentes vezetésért lepték meg egy díjjal.

Az Országos Mentőszolgálat logójával díszített tortával lepték meg kollégái Terjéki Pált az utolsó munkanapján Beküldött fotó

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szoljon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában