„Csak imádkoztam, hogy a fiam életben legyen” – felszínre törnek a szajoli vonatbaleset emlékei

A szajoli vasúti baleset a magyar vasút történetének egyik legsúlyosabb balesete volt: 1994. december 2-án, 16 óra 46 perckor kisiklott a Szajol állomáson áthaladó Nyíregyháza–Nyugati pályaudvar között közlekedő gyorsvonat második kocsija, majd a kocsik körülbelül 110 kilométer/órás sebességgel egymásba, illetve az állomás- és a mellette lévő épületbe rohantak. Huszonheten a helyszínen vesztették életüket, négyen a kórházban haltak meg, 52-en pedig kisebb-nagyobb sérüléseket szenvedtek. Az áldozatok közül a legidősebb 84, a legfiatalabb alig 8 éves volt. A balesetet emberi mulasztás okozta.

Ezek a tények, melyeket nagy valószínűséggel már szinte mindenki ismer. De mit érezhettek azok, akik a vonaton, a helyszínen voltak, azok, akik a szerelvényen utazó hozzátartozóikért aggódtak? A képek, érzések, gondolatok számukra egy életre kitörölhetetlenek, ez egészen biztos.

„Szinte négykézláb sikáltuk fel a véres padlót”

– Nem lehet feledni soha – mondta e helyszínen a minapi megemlékezésen egy helyi asszony, aki akkor is, most is a vasútnál dolgozott, és dolgozik. 

– Jöttünk ahányan csak tudtunk, azok is, akik nem voltunk szolgálatban.

– Nem kívánom senkinek azt a látványt, érzést, amit az váróterem látványa nyújtott, ahová korábban a holttesteket fektették. Néhány kolléganőmmel hipós vízzel, szinte négykézláb sikáltuk fel ott a véres, csutakos padlót. Az egyik munkatársnőnk épp babát várt, mondtuk neki, ő ne jöjjön, máshol segítsen, ha tud. Borzasztó emlék – mesélte a hölgy, aki néhány helybélivel a baleset okait is felidézték. Emlékeztek, hogy kik voltak, akik a tolatást végezték, ami végül a szörnyű tragédiához vezetett.

A szajoli vasúti baleset híre a tévéből szólt

A legszörnyűbb kétségkívül azoknak lehetett, akik a vonaton utaztak és a legrosszabb helyeken ültek. Ám a távolba lévő hozzátartozók is fájdalmas perceket, órákat, akár napokat éltek át a baleset kapcsán. A nagykörűi Erzsébetnek a húsz esztendős, egyetemista fia utazott a szóban forgó járaton.
– Este fél nyolc körül lehetett, éppen fürödtem, amikor hallottam, hogy a tévében, talán a híradóban bemondták, mi történt. Amikor meghallottam, melyik járat siklott ki, belém hasított: minden pénteken ezzel a vonattal utazik Debrecentől Szolnokig a fiam – emlékezett vissza az épp harminc esztendővel ezelőtti estét a nyugdíjas.

Az apa elment telefonálni, az anya imádkozott a gyerekért

– Elmondani sem tudom, mit éreztem. A férjemmel tanakodtunk, végül elindult, hogy telefonáljon – mesélte.

Mint mondta: a fia a vonattól általában a Szolnokon élő barátnőjéhez ment, másnap együtt érkeztek a szülői házba. Így a barátnő családját próbálták elérni.

– Nem volt még akkor telefonunk, a falu központjában lévő nyilvános telefonhoz kerékpározott el a férjem. Emlékszem, még a biciklikereke is lapos volt, úgy tekert a készülékig. Én meg itthon csak fel-alá járkáltam és imádkoztam, rimánkodtam, hogy épségben legyen a gyerekem – mondta a hölgy. Nekik szerencséjük volt, mert a fiuk épségben szállt le a vonatról. Természetesen megviselte, nem is szeretett erről beszélni.

Elszégyellte magát, amikor meglátta a halottakat

– Persze azt elmesélte, hogy a balesetkor a szemüvege esett le és a vele szemben ülő ember nekiesett. Bosszankodva kereste a szemüvegét, aztán, amikor leszállt a vagonból, látta, hogy odébb halottak fekszenek, van, akinek leszakad a végtagja. El is szégyellte magát, hogy mennyire eltörpül az ő gondja azokéhoz képest – tette hozzá az édesanya.

Egy édesanya az elhunyt lánya mellé feküdt a földre

A halottakat a váróterem padlójára fektették. Ahogy Lengyel István, a település plébánosa mesélte: ő is látta az áldozatokat.

– A baleset idején épp vidéken voltam egy temetésen, amikorra odaértem, már a holtak feküdtek sorban. Egy édesanya az elhunyt lánya mellé feküdt. Elképzelni sem lehet, milyen fájdalmat élhetett át – emlékezett az esperes plébános.

A buszról feltűnt a teljes sötétség, tudta: nagy a baj

A jelenlegi településvezető sem tartózkodott Szajolban a három évtizeddel ezelőtti, szörnyű tragédia idején. Harmadéves egyetemista volt akkor Pécsen és aznap utazott haza.

– Szolnoktól már csak busszal tudtunk jönni. Amikor a felüljárón jártunk, lenéztem az állomás felé, ahol teljes sötétség volt. Tudtam, hogy nagyon nagy baj van. A buszunk mellett sorra haladtak el a mentők, tűzoltók – idézte fel már sokszor az emlékeket Szöllősi József. Ahogy a polgármester hozzátette: így is nagyon megviselte őt is és másokat is ez a tragédia.

Nem is telhet el egy esztendő sem emlékezés nélkül, ötévente pedig

• misével és
• helyszíni gyertyagyújtással

tisztelegnek és emlékeznek az áldozatok emléke, a hozzátartozók, a túlélők lelki megpróbáltatásai előtt.