Tükrös mézeskalács szív, dodgem, sergő, török édesség, hömpölygő tömeg a Tisza hídon. Ilyen volt gyerekkoromban a szolnoki Majális.

A Széchenyin laktunk és emlékszem: volt, hogy két buszjáratra sem fértünk fel, akkora tömeg tartott a Tiszaligetbe. A szolnoki majális az év egyik legjobb napja volt számomra. Ennyi embert egyszerre csak augusztus 20-án lehetett látni akkoriban. 

Ilyen volt gyerekszemmel a szolnoki majális

Már önmagában ez az embertömeg is elvarázsolt, a bazársorról nem is beszélve. Sosem maradhatott ki a piros-sárga mézeskalács-füzér, meg egy kis kókuszgolyó a török édesség standon. A törökmézet és a krumplicukrot ellenben sosem értettem. Előbbi ragacsos volt, utóbbi ehetetlen. A fő attrakció azonban, a lánchinta volt. Meg a „sergő”. Akkoriban még voltam elég bátor felülni ilyenekre. Félni most sem félek, csak már a gyomrom nem bírja, maximum a dodgem-et vagyok hajlandó bevállalni. 

Felnőtt fejjel kicsi más a hangulata a majálisnak. Szeretem látni, ha a fiam arcán az önfeledt mosolyt az alatt az 5 perc alatt, amit horror áron megváltok nekik az ugrálóvárba. Szeretem látni a kislányom büszke arcát, amikor mutatja, milyen klassz színes homok-képet készített. Az tényleg jó. Hazavisszük, kitesszük a falra. Viszont a bazársor már nem varázsol el. Filléres műanyag cuccok indokolatlanul túlárazva… No, de nem kötelező vásárolni. Az ember azért megy, hogy élvezze a programokat. Abból meg szerencsére lesz bőven idén is.