Majdnem visszaejtették a belvárosban talált rejtélyes akna fedelét, amikor meglátták, mi van a mélyben

A szóban forgó, a szálloda alatti részt is magában foglaló hatalmas, összefüggő pincerendszert a fölötte levő épülettel együtt évekkel ezelőtt a múzeum részéről már többen is bejártuk. A történetek szerint valamikor a Baross úttól egészen a Tiszáig nyúlt a zegzugos alagút, de ma egy szemmel láthatóan újabb elfalazással véget ér az egykori városi rendőrkapitányság épülete alatt. E rejtett világ része a szolnoki  Nemzeti Szálló két, a pincében levő egykori ásott kútja is. Érdekes élmény volt, ahogy lent a sötét, csak lámpák által megvilágított labirintusban hallgattuk a fölöttünk levő utca zaját, amiről nekem egy városi legenda jutott az eszembe. 

A szolnoki Nemzeti Szálló kútja más emlékeket is felszínre hozott

Eszerint a háború éveiben üldözöttek is menedéknek használták a földalatti labirintust, de akkor nem az utca zajára, hanem a fölöttük levő épületben tanyázó nyilasokra ügyeltek. Berta Ferenc, a múzeum munkatársának a szolnoki fényképészipar történetéről szóló könyve név szerint is említi az időnként itt rejtőzködő Feuerzeug Jakab Ernő fotográfust, aki hosszú évekig tartó bujdosás után élte túl szerencsésen a háborút. Ehhez az életmódhoz is mindenképpen állandó vízforrásra volt szükség a mélyben.

És beszéltek egy másik, szintén elfalazott pincerészletről, ahova a fölötte levő egykori Kádár cukrászda berendezési tárgyait rejtette el az államosítás elől a neves cukrász, de nem járt szerencsével. Ezek az értékek hamar a helyi műkereskedők kezén tűntek fel, tehát valaki gyorsan kiszimatolta a rejtekhelyet. A tárgyak egy része végül a szolnoki múzeumban kötött ki, többet a budapesti vendéglátó-ipari múzeumnak sikerült megvásárolnia, de elképzelhető, hogy sok tárgy még mindig ismeretlen helyen lappang. 

Hasonló esetek voltak máshol is a belvárosban, például a Baross út szélesítése során lebontott épületek falaiból is kerültek elő eredeti gazdáik által menteni próbált régi edények, dísztárgyak. Nem kizárt, hogy a régebbi belvárosi házak is még jó néhány, a történelem sodrában eltűnt értéket őriznek a majdani feltámadás reményében 

Most Barabás Imrével, a Vízügyi Igazgatóság nyugdíjas geológusával beszélgettünk a szolnoki belváros pincerendszerének egyik rejtélyéről. Mivel valaha én is a geológia berkein belül kerestem a kenyerem, így különösen érdekes számomra a téma, ahogyan a Szapáry út földalatti világával sem most szembesülök először. 
– 1969 előtt, amikor megalakult a Kötivizignél a geológia, senki értő szakember nem foglalkozott igazán a felszín alatti vizekkel. – kezdi a történetet Barabás Imre. – Ekkor kezdtünk a termál- és hidegvizes kutakkal, továbbá a talajvízből történt víznyeréssel törődni. Azóta felügyeljük ezt a területet is, megnézzük, hogy rendben van-e a kút, tiszta, gondozott-e az akna, mennyi belőle a vízfelhasználás. Az elmúlt fél évszázadban sokszor megnéztünk minden, felszín alatti vizet használó létesítményt, és most derült ki, hogy ebből Szolnokon csupán egyetlen dolog maradt ki, a Nemzeti Szálló. Valahogyan nem kapcsolódott hozzá a kút fogalma, mert az már évtizedek óta nem üzemel. A szálló akkor épült, amikor még nem volt Szolnoknak vízműve, éppen csak elkészült a város két ártézi kútja, a Kossuth - valamint az Eötvös téri, és csupán utánuk készült el ugyanannak a cégnek a munkájával a Nemzeti Szálló fúrt kútja. 

– Végül hogyan derült ki a létezése? 

– Több mint száz évre visszamenőleg minden kút benne van az úgynevezett kútkataszterben, így ez is. Csupán az a gond vele, hogy a mélységén, meg azon kívül, hogy ki fúrta, semmit nem lehet róla tudni. Nemrég jöttünk rá, hogy most már ideje lenne megnézni. 

– Állítólag ásott kút is van a Nemzeti  Szálló alatt. 

– A szálló alatti pincerendszerben kettő is van betemetve, és csak a káva látszik belőlük. A fúrt kút ellenben a szomszéd utcából érhető el. Amikor Fodor Dániel a szállodaépítésre megvette a területet, akkor a református egyháznak volt itt egy imaháza. Mivel abban az időben Szolnoknak semmilyen vízműve nem volt, így már az imaháznak is lehetett ásott kútja, és a szálloda építése se történhetett víz nélkül. De az ásott kút már 130 évvel ezelőtt sem felelt meg vízminőség és hozam szempontjából egy ilyen komoly nyugati színvonalú szállodához, mint a Nemzeti. Azt tudjuk, hogy hat évvel az épület átadása után fúrtak végre egy 263 méteres ártézi kutat, aminek már ivóvíz minősége volt. Ez a kút pedig mindenképpen kívül lehetett az épületen, mert alatta a fúrótorony miatt nem lehetett volna lemélyíteni.

– Azt lehet tudni, hogy pontosan hol helyezkedik el a kút?

– Adataink szerint az épület sarkánál levő, most parkolónak használt területen kell lennie, ahova egykor a szálloda konyhája is nyílott. A terület jelenleg aszfaltozott, de a kolléganőmmel, egyben hivatali utódommal találtunk ott egy aknát, ami a várostérképre felvitt kútkoordináták szerint pontosan megegyezik a kút helyével. Mindenki rendkívül izgatott volt, amikor a munkások felemelték a tetejét. Olyan volt, mint egy szennyvízakna, és minden irányban csőmaradványok lógtak ki belőle, mint egy szennyvízaknából. Tehát kutat nem láttunk, mert fel van töltve, így abban maradtunk, hogy beleásnak egy kicsit, hátha az alján előkerül az egykori vízkút. 

– Mi nyújthatna még segítséget a rejtélyes kút feltárásában?

– Az ügy szempontjából sokat jelentene, 

• ha például az olvasók között akadna olyan szolnoki lakos, aki emlékei alapján tudna számunkra bármi információt adni ezzel kapcsolatban. 
• A pincében levő két ásottkút-gyanús létesítményt leszámítva a hatósági bejárás során sajnos egyelőre csak ennyire jutottunk. 
• A fúrt kútról a mostani tulajdonos képviselői se tudnak, nem is értették igazán, hogy mit akarunk ezzel a borzasztóan régi, 1901-ből való létesítménnyel, de nekünk szakmai szempontból fontos lenne az azonosítása. Most egyelőre a levéltárban keressük az alispáni iratok között az egykori kútengedélyt, hátha több információt találunk benne a jelenleginél, zárta beszámolóját Barabás Imre.