A Csillik házaspár is dolgozott a rizsföldeken

– Úgy emlékszem, 1948-ban kezdték meg itt a Vallyon-telepnél a rizstermesztést – idézte fel a 82 éves Csillik Imre, míg felesége, Margitka néni régi fotókat keresgélt.

– Összeálltak a földművesek, és olyan szikes földterületeket kerestek, ami megtartja a vizet, hiszen a rizs nagyon vízigényes. Itt táblákat jelöltek ki, ezeket körül kellett gátolni. Amikor megkezdődött a termesztés, apám is vállalt egy hektárt, azt nekünk kellett gondozni. De akkor én még gyerek voltam.

– Persze minden kezdet nehéz, így volt ez a rizstermesztéssel is. Rá kellett jönniük a gazdálkodóknak, hogy ezt a növényt nem kell mélyen lehelyezni a talajba, elég, ha rászórják a földet, a terület elárasztásánál pedig vigyázni kell, hogy ne mossa el a víz, csak szivárogtatva töltsék fel.

– Ahogy nőtt a növény, folyamatosan emelni kellett a vízszintet 50–60 cm magasságig. A víz felett kellett fejlődnie a kalászoknak.

– Mindehhez persze szakember kellett, már a terület kialakításához is. Kellett olyan csatorna, amellyel a földekre vezették a vizet, és olyan is, ahol leeresztik, cserélni kellett, hogy ne poshadjon meg. Eleinte nagy kérdés volt, miként is takarítsák be, amikor megérett. Kezdetben kézzel, sarlóval arattak, mivel kaszálni nem lehetett, aztán bekötötték kévébe, összecsomózták.

– A sáros részről lóval vontatott kordéllyal hordták ki a felállított cséplőgéphez. Ősszel, hűvösben, a lovak térdig jártak a sárban, esett az eső. Ez óriási veszteségeket okozott, a lovak sem bírták, az emberek is megelégelték, hogy ott ázzanak a földeken.

– Voltak akik, kombájnnal próbálkoztak, de úgy elsüllyedt a gép, hogy négy-öt lánctalpas gép se tudta kihúzni, csak szétszaggatták. Később, ahogy fejlődött a technika, beszereztek hét darab kis fél lánctalpas csehszlovák Kondor kombájnt az aratáshoz, én is ezen kezdtem – mesélte az akkori hősies küzdelmeket.

– Aztán a kommunista rendszer idején hoztak szovjet mocsárjáró gépeket, amiknek hosszú lánctalpa volt és ötméteres vágóasztala, és precízen dolgozott, át is tudott könnyen menni a gáton, nem úgy, mint a kis Kondorok. Kezdetben téeszcsoportok végezték a termesztést, majd a Tiszasülyi Állami Gazdaság foglalkozott vele, melynek 16 ezer hold földterülete volt, így igen nagy tételben tudtak termeszteni, és minden munkát gépesítettek.

– A végén már én is John Deer 118-as traktorral dolgoztam. A rendszerváltás után szűnt meg a rizstermesztés, én még a váltáskor, a 90-es években is arattam, igaz, akkor már nyugdíjasként.

Az aratás persze nem volt könnyű munka.

– Tizenkét-tizenhárom éves gyerek voltam még, mikor arattuk a rizst, a cséplésnél is ott voltam – idézte fel Margitka néni is.

– Emlékszem, nagyon csípős volt a pora, csak hozzáértem, és olyan volt, mintha millió tűszúrást kaptam volna. Az arcom is kisebesedett tőle, így nem is bírtam sokáig. Rizst aratni meg gumicsizmában mentünk, aki félt a békától, annak rossz sora volt – mondta nevetve.

– De volt csibor és pióca is a vízben, én csak két napig voltam ott, mert belázasodtam és nagyon féltem a piócától. Volt, aki sót vitt ki, hogy megszabaduljon tőle – mondta.

Maguknak oldották meg

A learatott rizs szárazra hordásának is megvoltak a maga küzdelmei, mesélte Imre bácsi. A lánctalpas kombájn egyszerűen átment a gáton, ám a kisgéppel megesett, hogy belevitte véletlenül a vízbe a megtelt zsákot. Ehhez pedig készíteni kellett olyan eszközt, amivel kihordják a sárból a teli zsákokat.

Kitalálták, hogy egy hosszú lánctalpas kombájnt leselejteznek, és arra helyeznek rá egy nagy puttonyt, ami nagyon megfelelt a rizs kihordásához. Hiába, a magyar ember leleményes!