Nyomtalanul eltűnt Kenyeres Lajos atya – Tiszavárkony szörnyű titkai, 4. rész

A fővárosi (kőbányai) Kozma utcai börtönben kivégzett köztörvényes bűnösök közül sokak holtteste ebben az időben a közeli, rákoskeresztúri új köztemető 301-es parcellájába került. Az 56-os forradalom politikai elítéltjeit a hatalom megdöntésére irányuló cselekményei okán ugyancsak köztörvényes bűnözőknek tekintették.

Így e szintén felakasztott, neves és névtelen hősök teste megintcsak a 301-es parcellájában végezte be. Erről azonban a temetői adatbázis nem árult el semmit, hiszen Kádárék nem akarták, hogy az eltemetett (ellen)forradalmárok sírja a későbbiekben egyfajta zarándokállomássá, kultuszhellyé legyen.

Nagy Imrét és társait 1958. június 16-án akasztotta fel Bogár. Holttestüket először a Kozma utcai börtön udvarán temették el, kátránypapírba drótozva. Két és fél évvel később, 1961. február 24-én titokban hantolták ki az éj leple alatt Nagy, Maléter Pál és Gimes Miklós földi maradványait.

A testeket átszállították a rákoskeresztúri új köztemető főbejáratától legtávolabb eső, 301-es parcellába, arccal a föld felé eltemetve. A temetői nyilvántartásba hamis neveket jegyeztek be. Nagy Imre például Borbíró Piroska néven került a földbe ekkor, a 23-as sorba. Nagyon közel a 16-os sorhoz, amelyben akkor már alig több mint három éve Fekete Sándor és Csontos Elekné teste is bekerült.

A rendszerváltás után nem sokkal, 453 személy felsorolásával, méretes táblát kapott a 301-es parcella. Rajta az 56-os történések miatt felelősségre vont és kivégzett vértanúk nevével. Ám az adatbázis korábbi szándékos pontatlansága miatt e táblára került fel az akasztófán végzett háborús, illetve köztörvényes bűnösök neve is.

Így Nagy Imre, Maléter és Gimes, Mansfeld Péter és Szabó (János) „bácsi” neve mellett közel húsz évig Feketéé és Csontosnéé is e táblán szerepelt. És más, „nemtelenül” nevet szerzők mellett azé a karcag-tanyasi Hőgye Sándoré is, aki 59-ben szomszédját, Nagy Istvánt és feleségét, valamint egyesztendős kisfiukat mészárolta le kapzsiságból.

A márványlapot 2008-ban szerelték le, s az immáron méltóan, csupán a mintegy 200 fős 56-os hős nevével feliratozott táblát 2009-ben állították fel. Az itt nyugvók első névsorát a 80-as években Rainer M. János állította össze. A listát 1987-ben a legismertebb szamizdat folyóiratban, a Beszélőben publikálta Fényes Elek álnéven. Gosztonyi Péter pedig a Magyar forradalom története­ ­című, kizárólag a könyv első kiadásában megjelent függelékben sorolta fel a parcella összes „lakóját”, ami miatt az összeset, tévesen, mártírokként kezelték két évtizedig.

Mindeközben „disszidált” a pap

Ami nem változott, hogy Fekete és Csontosné maradványai – nagy valószínűséggel – ma is a 301-es parcellában nyugszanak. Ám a Tisza menti Bermuda-sokszögben 1957 februárja és 58 áprilisa között számos változás, különös jelenségek sora történt. Rejtélyes eltűnések, és váratlan feltűnések.

Az egyik rohamtempóban zajló elillanást a tiszavárkonyi plébános, Kenyeres Lajos atya 1957. február 28-ai eltűnése váltotta ki. Mint azt a korábbi fejezetekben említettem, a hatóságok a papot disszidesként állították be a köznép felé. Főleg azután, miután az év márciusa körül – csakis a karhatalmi és hatalmi körökön belül hivatalosan is – kiderült a plébános eltűnéséről az igazság.

Napra pontosan, az eltűnését követően egy évvel később, az atya holttestét a jeges Tisza 1958. február 28-án Martfűnél kivetette. Emitt, Tiszavárkonynál a gátőr és felesége – illetve gyilkosa – látta élve utoljára a papot, amott egy halász fedezte fel élettelen maradványait.

A Tiszai Lajos szerkesztő-tulajdonos által jegyzett Vasárnap című szolnoki magazin 1991. október 6-i számában a már korábban felemlített, megboldogult kollégám, Jurkovics János az eseményekről első tényfeltáró riportot eképp közölte:

„...A napokban találkoztam Jásztelken Kiss Jenő egykori ügyésszel. Azzal az emberrel, aki a várkonyi papgyilkosság után a saját szakállára nyomozni kezdett az ügyben. Kiss úr az ötvenes évek elején rövid ideig az Igazságügyi Minisztérium kegyelmi osztályán dolgozott.

1954-ben váratlanul lehelyezték a Szolnok megyei ügyészségre. Amikor megtörtént a papgyilkosság, Kiss Jenő elment Tószegre, s kihallgatta az ottani plébánián házi őrizetben tartott Grősz József kalocsai érseket.

– Az érsek úr azt mondta el nekem, amit hallott. Kenyeres Lajos a kerékpárján igyekezett haza Vezsenyből Tiszavárkonyba. A gáton haladt, amikor útját állták. A pap ennyit mondott: „Jóemberek, ne bántsanak, nem bántottam én senkit. Eresszenek utamra!”

– A közelben lakó gátőr állítólag látta az egész dulakodást, s azt is, hogy Kenyeres Lajos felemelte a biciklijét, azzal védekezett. Az érsek úr szerint feltehetően a gátőrtől hallhatta a történteket.

– Ötvennyolcban jelentést készítettem a várkonyi gyilkosság ügyében dr. Kiss Endre megyei ügyésznek. Másnap csöngött a telefonom, a vonal végén egy ismeretlen hang ennyit mondott: „Ha nem hagyod abba ezt a Kenyeres-ügyet, úgy jársz, mint ő!”.

– Nemsokára kézhez vettem egy papírt, amelyben az állt, hogy áthelyeznek Szekszárdra. Június 16-án, éppen Nagy Imréék kivégzésének napján érkeztem meg a városba. Azonnal beadtam a lemondásomat a megyei ügyészségen. Visszajöttem Jásztelekre a szülői házba, azóta állatokat tartok.

– Ön szerint miért kellett meghalnia Kenyeres Lajosnak?

– Az én feltevésem a következő: amikor Grősz úrnál jártam Tószegen, átadott nekem egy levélmásolatot. Az eredetit a várkonyi pap Jurij Andropov szovjet nagykövetnek küldte el 57 január 3-án, mégpedig azzal a céllal, hogy szovjet újságokban jelenjen meg.

– Tulajdonképpen egy cikkről van szó, amely a Delizsánsszal az atomkorba címet viseli. Ebben a cikkben a szovjetek számára bizonyára ártalmas gondolatokat pendített meg, ezért is kellett meghalnia... A levél másolata nálam van. Olyan gondolatokat tartalmaz, amelyek a hidegháború korszakán nyugtalaníthatták a szovjeteket”.

„Helikopterrel” a halálba

Jurkovics János ekképp folytatta riportját:

„Fotós kollégámmal (Hargitai Lajos – a szerző) kimentünk a Vezseny és Tiszavárkony között lévő gátőrházhoz. Valamikori gazdája már nem lakik itt. Meghalt 1984-ben, a család pedig beköltözött Vezsenybe. Az özvegy (kérte, hogy neve ne szerepeljen) már rögtön beszélgetésünk elején cáfolta a mendemondákat:

– Aznap, február 28-án, Kenyeres Lajos hozta haza a gáton Vezsenyből István fiamat és Julianna lányomat. Be is kiáltott nekünk: itt vannak a gyerekek! Nagyon rendes embernek ismertük. Vasárnap pap volt, hétköznap meg parasztember. Még kaszált is a gáton.

– Amikor eltűnt, mi nem hittük el a meséket, hogy disszidált, helikopter jött érte, meg ilyesmik. Merthogy ezt terjesztették róla. Mi semmit nem tudtunk arról, hogy kik állták az útját, meg hogy milyen párbeszéd zajlott le a gáton. Tőlünk legalább egy kilométerre történt a dolog, nem is hallhattunk semmit. Az emberek keltették a legendákat

– Egy idő után levonult az árvíz, és az uram megtalálta a pap kerékpárját, meg lelt ott töltényhüvelyt is. Fel is ment a várkonyi tanácsra, onnan telefonált a rendőrségre. Templom Ferenc rendőr így szólt vissza: „Ha ezeket, meg ezeket ott találtad, a dögnek is ott kell lennie!”.

– A dög alatt persze az elhunyt papot érthette. Az uramat bevitték a rendőrségre, és kegyetlenül megverték. Attól kezdve élete végéig beteg volt. Fábián László vezsenyi párttitkár a halála előtt megsúgta nekem: valakik az uramnak ugyanazt a sorsot szánták, mint a papnak. Mert minek találta meg a bűnjeleket...”.

Meddig volt Grősz Tószegen?

Különös egybeesés, ám jelentős időzavar is az emlékezésekben Grősz József kalocsai érsek tószegi házi őrizete. A Jurkovics János riportjában megszólaló Kiss Jenő egykori ügyész azt állítja:

„Amikor megtörtént a papgyilkosság, elment Tószegre, s kihallgatta az ottani plébánián házi őrizetben tartott Grősz József kalocsai érseket”.

Ez az időpont lehetett akkor, amikor 1957. márciusában Fekete János elmondta járőrtársának, Templom Ferencnek, hogy az év február 28-án lelőtte Kenyeres Lajost. Templom ugyanis csak ekkor jelezte a tószegi rendőrőrsön, az őrs pedig a megyének, hogy Fekete mit művelt. A hatóságokon kívül ugyanis nem tudhatta hivatalosan senki azt, hogy emberölés történt: a pap holttestének 1958. február 28-i előkerüléséig a hatalom azt titkolta.

Sulák Péter egyháztörténész szerint Grősz viszont már nem tartózkodhatott 57-ben Tószegen, mert egy hiteles levél bizonyítja, hogy már 56 végén egyházfői intézkedéseket fogalmazott meg kalocsai érseki palotájából. Egy 2010 októberében a Sándor-Singer Éva és Szathmáry István újságírók által a Szolnok Televízió számára rögzített kép- és hanganyagban a mikrofonvégre kapott riportalany, Templom Ferenc viszont szintén azt állítja, hogy Grőszt ő is felkereste a tószegi plébánián, s beszélt az érseknek Kenyeres atya haláláról.

Ebből a felvételből nem derül ki (és ma már nem is tudjuk őt erről újból megkérdezni), hogy mikor szólt Grősznek a halálesetről: miután Fekete János vele ezt 57 márciusában közölte? Vagy amikor a lelkipásztor maradványai 58 februárjában előkerültek?

Az időzavar abban leledzik, hogy a hivatalos dokumentumok szerint Grősz Józsefet már 1956. május 19-én visszahelyezték az érseki székbe... Mi dolga lehetett 57-ben még Tószegen?

Minderről egyébiránt a helyi legendáriumok, de még a népajak sem tud pontos információval szolgálni. Annyi bizonyos, erről levelek is tanúskodnak, hogy Grősz tószegi háziőrizete idején Kenyeres Lajos volt a kalocsai érsek gyóntatópapja. Egy névtelenségébe burkolózó vezsenyi ember azt állította a 90-es évek elején, hogy Grősz ellenállását Kenyeres Lajos legyilkolásával törték meg...

Ha politikai szálak húzódnak az ügy mögött. Mert Templom Ferenc valamilyen nőügyről is beszélt...

Grősz József kalocsai érsek tószegi „börtöne”

Hogy miként került a kalocsai érsek fél évre a tószegi plébániára?

A Grősz-per előkészületei, illetve koncepciójának megszületése Mindszenty József 1948. december 28-án történt letartóztatásának idején kezdődött el. Két nappal a letartóztatást követően Kádár János akkori belügyminiszter több magyar érseket és püspököt Mindszenty állítólagos vallomására hivatkozva lemondásra szólított fel, amit azok (többek között Grősz József) elutasítottak.

Az 1949. január 4-én tartott püspökkari értekezlet feszült légkörben zajlott le, amelyen Grősz érsek elnökletével nyilatkozatot fogadtak el a magyar püspökök, miszerint visszautasítják az egyházat ért támadásokat a köztársasági államforma-, a demokrácia- és a földreform-ellenesség kérdésében.

A vád 1951. május 10-én született:

„A népköztársaság megdöntésére, a népi demokrácia vívmányainak eltörlésére és a Habsburg-monarchia restaurálására irányuló összeesküvés vezetője volt. Bozsik Pállal és Farkas Endrével kidolgozták egy ellenforradalmi kormány megalakításának tervét. Az általuk remélt „rendszerváltozás” esetére Grősz vállalta az ideiglenes államfői megbízatást és erről nyilatkozatot adott a budapesti USA-követségnek. Grősz elősegítette és támogatta a szovjet katonák meggyilkolásáért körözött Páter Vezér Ferenc és a háborús bűnös Iványi Endre bújtatását...”.

Az ítélet: tizenöt év fegyházbüntetés; ebből Grősz József 1955. október 14-ig börtönben, majd 1956. május 19-ig a tószegi plébánián házi őrizetben töltött le. A börtönélmények hatására az érsek sokkal inkább együttműködővé vált; 1957-ben csatlakozott az Opus Pacis békepapi mozgalomhoz, amellett tagja volt az Országos Béketanácsnak és a Hazafias Népfront elnökségének is.

A Grősz-perben foglalt ítéleteket a Legfelsőbb Bíróság 1990. május 18-án kelt ítéletében semmissé nyilvánította.

Folytatjuk…

Sorozatunk előző részeit itt olvashatja:

A tékozló fiú és a katolikus pap – Tiszavárkony szörnyű titkai, 1. rész

A fej nélkül eltemetett áldozat – Tiszavárkony szörnyű titkai, 2. rész

Csontfehérre tisztított koponya a pulpituson – Tiszavárkony szörnyű titkai, 3. rész