Nyolcvan éve avatták fel az öntözőrendszert Tiszafüreden

Az Egri Újság 1940. június 21-én megjelent számában olvasható a rövid tudósítás, és az előző napon történeteket tárja a nagyközönség elé. De milyen is volt ez az öntözőrendszer?

A létezéséről a vízügyi szakembereken kívül kevesen tudnak, bár a környékbeliek „Horthy-csatornaként” emlegetik. Az egész alkotás a maga idejében Magyarország első gépesített öntözőrendszere volt és a leghosszabb is. A tiszaörvényi szivattyúteleptől az egykori kenderesi Horthy-birtokig húzódott.

Fontosabb részei: a szivattyútelep a gépteremmel és transzformátorállomással; a háromszáz méter hosszú csatornahíd (ami technikai kuriózumnak számít); egy csillapítómedence és az öntözőcsatorna. Az öntözőrendszer megépítése egy nagyszabású koncepció részét képezte, amelynek „atyja” – mondhatjuk így – Kállay Miklós volt. Az egykori földművelésügyi minisztert 1937-ben az új szervezetként megalakított Magyar Királyi Öntözésügyi Hivatal elnökének nevezték ki.

Munkatársaival hosszú távú programot dolgozott ki, amelynek célja a tiszántúli területek vízgazdálkodásának a megoldása volt. Ennek egyik részét képezte a tiszafüredi öntözőrendszer, melynek feladata volt aszályos időszakban vizet biztosítani a körülötte fekvő földek gazdáinak a növények locsolásához. Ezenkívül volt még egy kevésbé ismert elképzelés a csatorna megépítésével: vizet biztosított a hazai rizstermesztés nagyüzemi megindításához. Ez utóbbival egyébként a kormányzó is kísérletezett kenderesi birtokán.

A vízkivétel helyének a Tisza mentén Örvény községet jelölték ki. A teljes rendszer építési munkái 1937 októberében kezdődtek meg, a folyó medrébe süllyesztett tizenegy méter magas szívókút kialakításával. Innen három cső továbbította az öntözővizet a parton felépült szivattyútelepre. A leglátványosabb építmény a 320 méter hosszú vasbeton csatornahíd, ami akkor is biztosítja a víz elvezetését, ha a Tisza elönti a hullámteret. A végén kialakítottak egy csillapítómedencét, hogy a víz energiáját megtörjék.

Ezután az öntözővíz lecsendesülve folyik tovább a negyven kilométer hosszú főcsatornán, Kenderes határáig. A csatorna építési munkáit, az akkori viszonyoknak megfelelően, még kordékkal és kubikos munkásokkal végezték. Ez embert próbáló nehéz munka volt! Nem véletlenül írta Jókai Mór annak idején róluk:

„…Minden munkás előtt tisztelettel hajtom meg fejem, de a Tisza-menti kubikusok előtt levett kalappal haladok végig, mert ezek az Isten munkásai…”

Az öntözőrendszernek 1939-ben már működni kellett volna, de az időközben kitört II. világháború által előidézett anyagbeszerzési és szállítási nehézségek miatt csak 1940 nyarán avatták fel ünnepélyesen. Adjuk át ismét a szót a korabeli újságírónak, aki a kivételes pillanatot a következőképp örökítette meg:

„…Az ünnepélyes megnyitás után a Kormányzó megtekintette a berendezést, majd Kállay Miklós, az országos öntözési hivatal elnökének kíséretében saját kezűleg megindította a szivattyúzás üzemét…”

A korabeli alkotók munkáját dicséri, hogy az öntözőrendszer napjainkban is működőképes. Aki pedig jobban el akar mélyedni a témában, elolvashatja az interneten is elérhető két tanulmányt: Zsuffa Kálmán: A Tiszafüredi öntözőrendszer építési munkái (Öntözésügyi Közlemények. 1940. 2. sz.) és Richter József: Vízi emlékünk a Tiszaörvényi szivattyútelep.