Szolnoki búvárok is segítettek kiemelni a Hableány roncsait

A Hableány roncsait – a Duna magas vízállása miatt – csak kedden tudták kiemelni a folyóból. A búvárcsapatok munkáját a szolnoki Búvár Kft. is segítette.

Idősebb Papp Zoltán merü­lésvezetőtől, a társaság ügyvezetőjétől megtudtuk, ők eredetileg azért érkeztek a helyszínre három fővel, hogy biztosítsanak egy dekompressziós kamrát a búvárok biztonsága érdekében.

Ez a keszonbetegség kezelésére szolgál, ami akkor alakulhat ki, ha a búvár túl gyorsan érkezik fel a felszínre. Ezt a kamrát kellett levinniük a vízbe, később azonban kiderült, hogy a szolnoki csapatot is be szeretnék vonni a roncs kiemelésébe.

Szükség volt még merülő­búvárra, kisegítőszemélyzetre és egy tapasztalt irányítóra, Papp Zoltán pedig már több mint negyvenöt éve búvárkodik. A fia, ifjabb Papp Zoltán sem ma kezdte a merülést, hanem tizenkét éves korában. Már hét éve ipari búvár, így nagy gyakorlattal rendelkezik.

– Az én feladatom volt a merülés irányítása, szervezése és a kapcsolattartás a hajósokkal, daruval, a fiamnak azonban a víz alá is le kellett merülnie – mesélte hírportálunknak id. Papp Zoltán. – Az elsődleges cél az volt, hogy felhozzuk a hajót, de sajnos közben előkerülhettek holttestek is.

– Ilyenkor fel kellett függeszteni a hevederek rögzítését, illetve az egyéb feladatokat, és csak a holttestre koncentráltunk. A legfontosabb teendőnk az volt, hogy az áldozatokat felhozzuk a vízből.

A távol-keleti kultúrából adódóan ugyanis a dél-koreaiaknak nagyon fontos volt, hogy mindenkit megtaláljanak, és végső búcsút vehessenek tőlük…

– Én szerencsére nem találtam holttestet a merülések során, de nagy volt rá az esély – fűzte hozzá ifjabb Papp Zoltán. – Tényleg csak a szerencsén múlott, hiszen az egyik feladatom az volt, hogy vaspántokat rögzítsek az alsó fedélzeten lévő ablakok közepére. Az utasok többsége itt tartózkodott, amikor elsüllyedt a hajó, így bent rekedtek.

– A vaspántokra azért volt szükség, hogy szűkítsük az ablak keresztmetszetét, megakadályozva ezzel, hogy a kiemelés közben kiússzanak a testek. A hét ablak közül, melyekre pántot kellett rögzítenem, egy ép maradt, nekem kellett betörnöm, és abban a pillanatban már áramlott is ki belőle mindenféle szemét, hordalék, de holttest szerencsére nem.

– Mint utólag kiderült voltak még olyan áldozatok, akik a hajótestben rekedtek, így tényleg nagy volt az esély, hogy én is találok egyet. De ezt akkor még nem tudta senki, mert tilos volt bemenni a roncsba.

– Minden búvár attól félt, még azok is, akiknek volt már dolguk holttesttel, hogy nehogy ők találják meg az egyetlen gyermekáldozatot – emlékezett vissza az ifjú búvár, akinek a másik feladata az emelőhevederek befűzése volt. Ezekkel emelték ki a hajótestet. Majd az utolsó hevedert össze kellett kötni a felszíni emelőkötéllel – szintén a víz alatt.

Az ipari búvároknak borzasztó körülmények között kellett dolgozniuk a mélyben, ráadásul csak háromszáz centiméteres vízállásnál merülhetnek biztonságosan, a Duna vízmércéje azonban négyszázötven-ötszáz centiméteren állt. Ez azt jelenti, hogy a víz kilenc méter mély volt, és ilyen magas vízállásnál a folyó sodrása is nagyobb.

A víz sebessége egy hurrikán erejű széllel ért fel, így a búvárok csak kúszva-mászva tudtak közlekedni a folyó medrében. A helyszín közelében található híd pillérei pedig meg is változtatták a víz áramlását, ugyanúgy, mint a munkagépek, sőt még a hajótest is felgyorsította az áramlási sebességet.

Emellett a roncs is folyamatosan mozgott, és amíg nem lett rögzítve, mindennap csúszott egy kicsit, de a látási viszonyok sem voltak ideálisak. A búvárok húsz centiméternél távolabb nem láttak. A hirtelen jött hőség pedig csak tetézte a borzasztó körülményeket, hiszen a Clark Ádám úszódarunak, amelyről a búvárok merültek, acél a fedélzete, ami visszasugározta a meleget.

Hiába volt azonban veszélyes a merülés, ifjabb Papp Zoltán gondolkodás nélkül vállalta a feladatot.

– Természetesen az én fejemben is átfutott a gondolat, hogy kockáztassam-e az életemet, de valakinek meg kellett tennie. Az is közrejátszott viszont a döntésemben, hogy a pesti búvárokkal már sokszor dolgoztunk együtt, és bíztam bennük, hogy velük biztonságosan végre tudjuk hajtani a feladatot.

Nekik olyan nagy tapasztalatuk van a dunai merülésben, hogy tudtam, nem lesz gond, és bármilyen problémát meg fognak tudni oldani…

– Bámulatos volt egyébként, hogy mennyire összekovácsolta a búvárcsapatokat a mentés – tette hozzá idősebb Papp Zoltán. – Van ugyanis egy kis széthúzás közöttük, hiszen mindenki a saját metodikája szerint merül, de a Terrorelhárítási Központnak sikerült elérni, hogy teljes összhangban dolgozzanak.

– A TEK professzionálisan végezte a dolgát, bármire szükségünk volt, pillanatokon belül megoldották. Igaz, hogy nem ez a feladatuk, de a szervezeti felépítésük, a hierarchia és az ő gondolkodásuk kellett ahhoz, hogy ilyen rövid idő alatt kiemeljük a roncsot.

Ifjabb Papp Zoltán elárulta, ez volt eddig a legkomolyabb esete, melynél merülnie kellett. Hasonlót élt már át Romániában is, szintén a Dunában, de ott nem a folyó közepén volt a roncs, hanem a part közelében, és áldozatok sem voltak. A nehézséget viszont az okozta, hogy a hajótest jobban össze volt törve, ezért fel kellett darabolni a víz alatt, és az éles vasak között kellett bujkálni.

Szmájli, a tacskó is holttestek után kutatott a Duna lentebbi szakaszán

A Duna erős sodrása miatt a folyó lentebbi szakaszán találták meg a tragédia néhány áldozatának holttestét, ezért oda is vezényeltek mentőcsapatokat. Köztük volt a szolnoki Életjel Mentőcsoport is négy fővel és egy keresőkutyával, Számjlival.

A kilencéves tacskó már Ecuadort is megjárta, amikor több mint hatszázan vesztették életüket egy földrengésben. Akkor ott keresett túlélőket, de hajóbaleset áldozatai után most kutatott először.

– Az Országos Katasztrófavédelmi Igazgatóság riasztotta az egységünket, és a miskolci Spider Speciális Felderítő és Mentőcsapat tagjaival, valamint a szegedi Önkéntes Tűzoltó Egyesülettel közösen kezdtük meg a kutatást – mondta hírportálunknak Turi László, a szolnoki Életjel Mentőcsoport vezetője.

– Dunaújváros területére vezényeltek ki minket. Onnan kezdtük a keresést mintegy hetven folyamkilométeres szakaszon. Öt napig folyt folyamatosan a kutatás, csak éjszakára függesztettük fel. A dél-koreai mentőegység tagjai is csatlakoztak hozzánk, így minden csónakban ült egy dél-koreai is, és így vizsgáltuk át közösen a Duna mindkét partszakaszát, valamint a teljes vízfelületet, holttestek után kutatva.

Mint megtudtuk, a kutya a vízben lévő bomlás termékeket jelzi, de kifejezetten arra képezték ki őket, hogy az emberi testeket jelezzék, ne egy döglött halat vagy bármilyen más állatot.

– Szmájli többször is jelzett, hogy érez valamit, de egyre mondhatjuk azt, hogy elég nagy valószínűséggel valóban holttestet talált. A kutyákon is látszik ugyanis az, amikor nem biztos benne, hogy valóban azt érzi-e vagy sem. Nagy vízsodrásban bármi befolyásolhatja a kutyák szaglását, de a motorcsónak üzemanyagfüstje is bezavarja őket. Ezekre is oda kell figyelnünk, ilyenkor általában le szoktuk állítani a hajót, és evezővel megyünk tovább.

– Szmájli jelzését a másik két kutya is megerősítette. Ez általában úgy működik, hogy ha jelez egy eb, kontrollkutyákat alkalmazunk, vagyis megnézetjük egy másikkal is. Elég egyértelmű jelzéseket adtak a kutyák, de sajnos az erős sodrás miatt nem volt lehetőség lemerülni, hogy ellenőrizzük, és iparibúvár-kapacitás sem volt.

– Mi viszont bízunk a kutyáink érzékszerveiben, vagyis a folyó lentebbi részén vagy már előkerült vagy elő fog kerülni az a holttest. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a tragédia egyik áldozatát találtuk meg, hiszen a Duna szakaszán rengeteg eltűntet keresnek – magyarázta Turi László.