2018.11.18. 20:00
Többen is érintettek lehettek a gyilkosságban: Tiszavárkony szörnyű titkai, 5. rész
Templom Ferenc, Templom Ferenc… Minduntalan felbukkanó különös, mégis stílszerű, egyedi név e papoktól, érsektől, plébániáktól hemzsegő, imitt-amott homályos, ám mindenképpen sötét és szövevényes, istenverte történetrengetegben. De ki is volt ez a Templom?
Nos, Templom Ferenc – aki izgatott érdeklődéssel látogatta a H. Bús Jenő meggyilkolása miatt Fekete Sándor és társai ellen indított büntetőügy ’57 decemberében kitűzött három tárgyalási napját is – koronatanú volt, vagy inkább lehetett volna a Kenyeres Lajos plébános meggyilkolása miatt indított büntetőügyben.
Ám azért nem volt, mert hivatalosan nem lett „ügy” a szándékos emberölésből, és mivel senkivel szemben – azóta sem! – felelősségre vonás nem történt, ezért büntetés sem lett a a bűncselekmény következménye.
Templom Ferenc a tószegi rendőrőrs állományába tartozó, Tiszajenő, Tiszavárkony és Vezseny körzetének közbiztonságát felügyelő szakaszvezető rendőr volt 1952-től ’57-ig. Azt követően – vagy inkább közvetlenül Kenyeres Lajos meggyilkolása utáni – leszereléséig, 1960-ig a Békés megyei Mezőhegyesen, később Mezőkovácsházán tevékenykedett a rendvédelmi szervnél, majd szabadfoglalkozású segédmunkás építőmesterek, kőművesek mellett. Templom koronatanúsága onnan leledzik, hogy tószegi rendőrként ő volt az állandó járőrtársa annak a Fekete Jánosnak (a fent említett Fekete Sándor bátyja – a szerző), aki – saját bevallása szerint – megölte a várkonyi plébánost.
Fekete neki mesélte el, mit követett el. És arról is, hogy miért. Ezért aztán essék szó Templom Ferencről, akiről máig nem derült ki, hogy részese lehetett-e a bűncselekménynek, avagy, hogy mennyit tudott a körülményekről. A vele tíz évvel ezelőtt készült televíziós interjú némileg támpontot nyújthat róla.
Padlássöprő tanácsvezető
– Apró gyermekként Tiszajenőn voltam cseléd, libapásztor – mesélt tíz évvel ezelőtt mezőkovácsházi otthonában életéről is az 1925-ös, tiszavárkonyi születésű Templom Ferenc. – Szegény családból származok, apám kubikusember volt Várkony környékén, de jártam iskolába is, a hat elemit ’37-ben fejeztem be. Évekig apám mellett a földeken dolgoztam, napszámba jártam. Mielőtt az oroszok bejöttek, behívót kaptam. Apám mondta, menjek ki a tanyára, bujkáljak, s ott várjam be a háború végét. Aztán a téeszcsében lettem a lovak mellett brigádvezető. Eljöttem onnan, s ’52-ben jelentkeztem rendőrnek. Aztán egy időre felkerültem Pestre, ahol az ott élő félig vak nagynéném okán volt helyismeretem. A fővárosban elvégeztem a hat hónapos tanácsvezetői tanfolyamot, amelyet a Belügyminisztérium szervezett (a BM tanulatlan vagy kevésbé tanult parasztokat és munkásokat nevelt ki elvhű kádereknek, a Nagy Imre által meghirdetett beszolgáltatásbiztosoknak, tsz-agitátoroknak, funkcionáriusoknak és ügynököknek – a szerző). Amikor azt ’52-ben elvégeztem, Rákócziújfaluba helyeztek el községi tanácsvezetőnek. Én voltam a faluban az atyaúristen! Az volt a feladatom, hogy nap mint nap rekviráltassak. Egy idő után megszólalt a lelkiismeretem, és azt mondtam, nem csinálom tovább. Lemondtam a tanácsvezetői posztról, de odafentről szóltak, hogy: hova akarok menni, Szajolba vagy Tószegre? Mivel akkor Tószegen az az asszony volt a tanácsvezető, akivel ezt a hat hónapos tanfolyamot elvégeztem, azt mondtam, hazamegyek Tószegre. Ám egy ideig itt is a begyűjtés volt a feladatom. Ebben az időben Debrecenbe rendeltek, ahol további egy évig hivatásos rendőrnek képeztek ki, s onnan kerültem vissza Tószegre. Gyalog és kerékpárral jártam be a környező településeket, s ott tartottam fent a rendet – magyarázta Templom Ferenc.
Elmondta, hogy ő ez időben szakaszvezető volt, a mellé beosztott Fekete János pedig tizedes rendfokozatban végezte feladatát. Néha meg őrnagyiban. Főleg akkor váltotta át saját szakállára a váll-lapját, amikor a környező szőlőkben „hatósági parancsra” megcsapoltatta a boros hordókat. Mert inni bizony szeretett Fekete János. És olykor vadember is volt – állítja róla Templom Ferenc. Ezt ráadásul az 1985-ben a Pest megyei Hernád községben élt, elhunyt és eltemetett Fekete Jánosnak az özvegye is megerősítette az 1990-es Jurkovics-interjúban. És mást is. Például, hogy az ura ölte meg Kenyeres Lajost:
„Itt tartod a szeretődet?!”
– Akkoriban (’57-ben – a szerző) azt mondta a férjem, hogy a várkonyi pap a kéményére reflektort szerelt és azzal jelzett a kémeknek. Úgy mondta egyszer: „Nem sokáig él a pap, vagy a rendszer változik meg!”. Ezt sohasem felejtem el. Pedig Kenyeres Lajos nagyon rendes ember volt. A gyermekemet éjjel vittük hozzá keresztelni, nehogy a saját uram megtudja. Ugyanis ő kommunista volt. Igen, a várkonyi papot valóban ő lőtte le. Máig sem tudom, hogy miért, de politikát sejtek az ügy mögött. Aznap este, amikor elkövette a gyilkosságot, hazajött, és megivott egy egész üveg konyakot. Részegen, ruhában feküdt az ágyon, feje alatt a pisztollyal. Egyszer csak felkelt és „Itt tartod a szeretődet, mi?!” felkiáltással belelőtt a nyitott ruhásszekrénybe.
– Az egyik testvére, Fekete Sándor szintén rendőr volt, egyik alkalommal így szólt az uramhoz: „Mit csináltál?”. Amaz meg, mintha szájba akarná vágni, úgy intette csendre. Persze, a pap miatt. Egyszer aztán elvitték az uramat a szolnoki kapitányságra, onnan meg Pestre. Vittek másokat is vele, mert amikor a papot megölte a férjem, kinyírtak két volt csendőrt is Tószegen (Bajári István és Balanyi Pál – megyei levéltár). Minket, feleségeket is felhívtak a tárgyalásra. Ott volt Templom Ferenc és Czanyik Pál neje is. Az uramnak Jánosi százados volt a védője. Négy hónap múlva hazajött, de még azon a nyáron elköltöztettek bennünket ide, Hernádra – mesélte Fekete János özvegye.
Czanyik Pál neve is sokszor felbukkan a Kenyeres-ügyben. A Jászkarajenőn élő Bernyik Józsefné a falusi szóbeszédet osztotta meg a riporterekkel a tíz évvel ezelőtti televíziós interjúban:
Elkerülhetetlen halál
– Nem egyedül követte el Fekete János azt a gyilkosságot! – állítja Bernyikné.
– Én legalább három embert ismerek, akik benne voltak: Fekete sógorán, Czanyikon kívül Bódi Pali és Antal Jancsi is. Nagyon jó ember volt a plébános úr. A környékbeli falvakba járt a gyerekekhez az iskola utáni hittanórákra. Épp Vezsenyről jött haza a gáton, amelyen kétfelől is érkezhetett a kerékpárjával.
– Mindkét úton legények voltak, akik lesben vártak a papra. Ha erről jön, azok verik agyon, ha meg arról, akkor ezek ütik a halálba. Biztosra mentek, mindenhogy végezni akartak vele. De nem tudom, miért. Az biztos, hogy nem szerette a rendszert, mert a prédikációiban is mindig kihangsúlyozta az idegenhatalommal szembeni ellenszenvet.
– Amikor eltűnt az atya, a rendőrök el akarták velünk hitetni, hogy összeszedte a fontosabb dolgait, és még egyedül élő édesanyját is hátrahagyva az egyik éjszaka disszidált. Pedig Kenyeres néni vezette az atya háztartását, hát hogy hagyhatta volna ott azt, akit a legjobban szeretett?! Mi persze nem hittünk ezeknek.
– Viszont sejtettük, hogyha a pap nincs meg, akkor valami nagy baj történhetett vele, amiben a karhatalomnak és ezeknek a legényembereknek is benne lehetett a kezük. Anyám ki is ment az egyik nap a gátra, ahol megkereste a dulakodás nyomait és ott összeszedte szegény plébános úr kivert fogait is. Egy zsebkendőbe csavarta, és sokáig magánál tartotta – mesélte a „pletykákat(?)” a jászkarajenői Bernyikné.
Elköltöztetett rendőrök
Amikor 1990-ben Jurkovics János először beszélt Templom Ferenccel, ő azt állította, hogy Fekete egy nő miatt lőtte le a plébánost:
„… – Templom úr, emlékszik-e még a várkonyi papgyilkosságra?
– Hogyne! Nekem jelentették, hogy találtak egy kerékpárt a Tiszában. Én szóltam a megyei rendőrkapitányságra, ahonnan a kerékpár alvázszáma alapján visszajelezték: a bicikli Kenyeres Lajosé. A nyomozók kiszálltak a helyszínre, ahol töltényhüvelyt és vérnyomokat is találtak. A vizsgálat után kiderült, hogy embertől származik.
– Sejtették akkor, hogy ki, vagy kik lehetnek a gyilkosok?
– Nemsokára kiderült. Fekete János rendőr, aki Tiszajenőn lakott, egyszer azt mondta nekem: a papot én lőttem fejbe.
Hol, te? – kérdeztem tőle. Azt mondta, a pap nőnél volt, s ahogy ment hazafelé Vezsenyből, a gáton lelőtte. Szóltam is Karádinak, a tószegi őrsparancsnoknak, ő pedig a megyének. Fekete Jánost hetekkel később kivonták a forgalomból, és még el is költöztették [mondja ezt Templom Ferenc, akit ugyanekkor szintén elköltöztettek(!) a családjával Mezőhegyesre – a szerző]. Hogy mi lett vele, nem tudom.
– Van róla tudomása, hogy Tószegen meg a környező falvakban úgy tudják az emberek, ön is benne volt a papgyilkosságban? Azért gondolják úgy sokan, mert annak idején ön is, rendőr létére, részt vett a pufajkások megtorló akcióiban. Van, aki emlékszik önre. Például Törőcsik Mihály Tószegen.
– Nekem semmi közöm az egészhez. Se a paphoz, se a pufajkásokhoz.
– És nem hallott a verésekről? Ötvenhét februárjában pedig nyolc embert vittek be oda. Törőcsik Mihály szerint közöttük volt Kenyeres Lajos is reverendában. Éppen ők ketten kerültek egy szobába február 3-án éjszaka. Mindkettőjüket kegyetlenül megverték. A nyolc közül egyébként ketten belehaltak a bántalmazásba, egy pedig később hunyt el. Akadt közöttük volt csendőr is.
– Minket nem engedtek oda. Törőcsik Mihálynak pedig a szemébe mondom, hogy én nem bántottam őt. (Később felhívtam Törőcsik Mihályt. Továbbra is kitart véleménye mellett: Templom Ferenc ugyanúgy verte az embereket, mint a pufajkások).
Együtt a pappal összezárva és összeverve: Törőcsik Mihály emlékei
Az azóta elhunyt Törőcsik Mihály, az egykori szolnoki Agromen Kft. ügyvezető igazgatója 1989-ben adott interjút a témában.
– 1956-ban egyetemista voltam. Október 24-én hazautaztam a falumba, Tószegre. Ha jól emlékszem, 27–28-a körül megalakult itt is a munkástanács. Egyik ülésükre meghívtak engem is, hogy olvassam fel a tizenkét pontot. Megtettem.
– Utána visszajöttem társaimmal a lakásomra, ahol kártyáztunk. A következő év februárjában, pontosan harmadikán, éjfél előtt felkeltett apám, hogy itt vannak értem a pufajkások. Elvittek a régi jegyzőlakásba nyolcadmagammal. Itt kettesével zártak be bennünket.
– Én egy pappal, Kenyeres Lajossal kerültem egy szobába. Kegyetlenül megvertek bennünket, háromszor is. Leültettek egy székre, ahol a talpamat verték gumibottal. Aztán úgy megrugdostak, hogy elájultam. A pap mellett tértem magamhoz a szobában. Megint elővezettek. A legnagyobb szobában összeült, magukról úgy mondták, a statáriális bíróság.
– Kihirdették az ítéletet: a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány nevében halálra ítélnek. Bekötött szemmel falhoz állítottak, majd vezényeltek: egy-kettő-három, tűz! És egy gumibottal az asztalra csaptak. Azt hittem, tényleg meghaltam. Ezek után kihirdették, hogy kegyelmet kapok, de fel kell esküdnöm a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányra.
– Nem esküdtem fel, talán már nem is voltam észnél ekkor. Az egyik verőlegény a hetvenes években elmondta, hogy ketten nem esküdtünk fel: a pap és én. Amikor másodjára is kihoztak a szobából, a fejemhez tartottak egy géppisztolyt. Esküdjek fel! Nem tettem meg. Ekkor egy sorozatot engedtek a falba, a fejem mellé. Nem messze laktunk onnan, apámék azt hitték, agyonlőttek bennünket.
– Aztán még hosszú hónapokig jöttek értem és másokért is, s minduntalan megvertek megint. Közben többször azt mondták, ne makacskodjak, mert úgy járok, mint a tiszavárkonyi pap. Volt, hogy a verés után nem bírtam menni, szinte csúsztam-másztam hazafelé. A többiek is így szenvedtek előttem az úton.
– Közülük azután ketten belehaltak a verésbe (ők voltak az excsendőrök – a szerző), a harmadik még néhány hónapig élt. A verőlegényeket nem felejtem el soha: Szalay László, Kolozs Mihály, Templom Ferenc, meg a többiek...”
Folytatjuk…
Sorozatunk előző részeit itt olvashatja: