Aba-Novák Vilmos unokája nem örökölte nagyapja rajztehetségét

Kováts Kristóf nagyapja, Aba-Novák Vilmos rendkívül fiatalon, 47 éves korában, 1941-ben hunyt el. Mindösszesen húsz alkotó esztendő jutott neki… Egyetlen unokája később született, már a festőművész halála után.

– Hogyan tudja elképzelni a nagyapját?

– Mivel sok önarcképet készített és számos fotó is fennmaradt róla, ráadásul rengeteg sztori is kering a családunkban róla, így ezekből a mozaikokból tudom csak összerakni, hogyan nézhetett ki, milyen ember lehetett. Azt mondják, hasonlítok rá külsőleg. Ugyanolyan nagy darab ember volt, mint én lettem mostanra. Állítólag lobbanékonyabb volt, én nyugodtabb típus vagyok.

– Sokan tudják, hogy ön a híres festőnk unokája?

– Igen. Egyszer, amikor egy óvodába léptem be még gyerekként, az óvónő felkiáltott: „Jön az Aba-Novák unoka!” és kitettek nekem egy csomó rajzeszközt, hogy alkothassak kedvemre. Aztán bebizonyosodott, kár volt az igyekezetért, nem sok tehetségem van a rajzoláshoz.

– Bánkódik miatta?

– Dehogy! Az emberek többsége így születik és így is marad. Nagyapám meg úgy született. Érettségi után nyomdásztanuló lettem, a suliban csak tanórán rajzoltunk, de ott is látszódott, nem ez az erősségem. A vizuális kultúra tágabban, már jobban érdekel.

– Teher, felelősség vagy öröm Aba-Novák unokájának lenni?

– Egyszer, kisgyermek koromban egy ideig nagy teher volt. Az iskolában ugyanis a fejemhez vágták, hogy „a te nagyapád meg fasiszta volt”! Hazarohantam és megkérdeztem anyámat, hogy ez tényleg így van? Anyám mondta, ne törődjek vele, nem igaz! De én törődtem vele, mert annál nagyobb bűnt, mint hogy valaki fasiszta, akkortájt el sem tudtam volna képzelni.

– Aztán számos visszajelzést kaptam arra vonatkozóan, hogy ez hazugság, és hogy akkor sem kell mindent elhinni, ha erről könyv jelenik meg. Onnantól kezdve „csak” azzal kellett szembesülni, hogy nem örököltem a tehetségét. Aztán nagy örömmé vált unokának lenni és ez az öröm a mai napig kitart.

– Ön egyetlen unoka, így gondolom, egyértelmű volt, hogy ön gondozza az Aba-Novák-hagyatékot.

– Amíg édesanyám élt, addig én másodhegedűs voltam csak. Halála után vettem át fokozatosan a feladatokat.

– Volt kedve ehhez?

– Menet közben jött meg. Nem készültem erre, nagy késztetésem sem volt rá. Most már van kedvem, örömmel teszem. Főleg, hogy már nyugdíjas vagyok. Az egész életemet ez és a leányfalusi kis galériám tölti ki.

– Az elmúlt évek alatt jobban megismerte a nagyapját?

– Igen, méghozzá részletekbe menően – a képei alapján. Ma már együtt élek ezekkel a művekkel, folyamatosan nézem őket, véremmé válnak, ha akarom, ha nem.

– Sok Aba-Novák-kép maradt a családnál?

– Maradt, de közel sem annyi, mint amennyit alkotott. Főleg a grafikáiból maradt sok, a festményeinek nagy részét már ő maga életében eladta. A megélhetés miatt édesanyám is értékesített párat, sőt, bevallom, még én is adtam el egyet-kettőt. Alapvetően nem szoktunk eladogatni alkotásokat, csak igazán indokolt esetben.

– Például akkor adtam el egy képet, amikor édesanyám nagyon beteg lett, és kellett a pénz a gyógykezelésére. De ha csak a Bahamákon szeretnék vízisíelni, akkor biztosan nem válnék meg egytől sem.

– Nem egy Aba-Novák-hamisítvány tűnt fel az elmúlt években. Felismeri ezeket?

– Fel. Ott lógtak nagyapám képei a gyerekszobám falán, belém égtek a színek, a vonások. A legtöbb hamisítványra elég csak rápillantanom és tudom, ez nem igazi. De van néhány kép (tényleg csak elvétve), melynél ott van bennem a kétség. Ilyenkor művészettörténész barátokhoz fordulok segítségért.

– De még a feleségemnek is rááll a szeme, pedig neki nincsen sok köze a festőművészethez. Emlékszem, egyszer egy Aba-Novák-kiállítás meg­nyitóján a feleségem is részt vett. Amikor körbenézett, kiszúrt egy nagyon jó minőségű hamisítványt. Egy kiállításon!

– Oldalba bökött, hogy menjek már oda a képhez, nézzem meg én is. Nem tévedett. A magángyűjtőnek egyébként fogalma sem volt róla, hogy egy hamisítvány van a birtokában. Elég kínos volt…

– Találkozott már személyesen is Aba-Novák hamisítóval?

– Hogyne, a bíróság előtt például. Ott ismertem meg őt. Nagyon sajnálom azokat a művészeket, akik a tudásukat nem önmaguk tehetségének kibontakozására fordítják, hanem hamisítványok gyártására. Pedig ugyanannyi energiát kell ebbe és abba is belefektetni.

– Ha találkozna a nagyapjával, vajon jól elbeszélgetnének egymással?

– Biztos vagyok benne!

– Miről faggatná ki?

– Például az első világháborúról, ahová szinte az iskolapadból vitték el. Harcolt az olasz és a keleti fronton is, lövést is kapott. A festőkezét lőtték meg, megbénult időlegesen. Az orvos pihentetést javasolt a kezének, de ő súlyzókat vitt be a kórházba, hogy azzal tornázzon. Később a sérülése és gyógyulása okán is megkapta a vitéz címet.

– Aztán arról is megkérdezném, hogyan tudta felvenni a harcot az anyjával szemben, aki mindenképpen azt akarta, hogy vasútépítő mérnök legyen belőle. Mert festőnek lenni bizony kétes megélhetést jelentett akkortájt. Hiszem, hogy minden kérdésemre válaszolna, sőt, tetszene is neki az érdeklődésem.

– Anyámmal is mindig beszélgetett, akivel kivételt tett: ő volt az egyedüli, akit beengedett kis sámlijával munka közben a műtermébe. De ő is csak addig maradhatott, amíg nem kezdett el csacsogni. Mert cserfes kislány volt ám, ezért általában elég hamar ki lett penderítve a teremből. Tizenhárom volt, amikor meghalt az apja…, akkor nőtt fel hirtelen.

– Úgy beszél a nagyapjáról, mintha valóban ismerte volta személyesen is.

– A képein keresztül én tényleg találkoztam vele. A jó művész belefesti önmagát a műveibe.

– Ki viszi tovább a hagyaték gondozását, ha erre önnek már nem lesz ereje?

– Van két lányom, egyelőre nem érzem bennük az erre irányuló affinitást. De amikor én voltam annyi, mint most ők, bennem se volt több.

– Ma már milliomos lehetne, ha úgy szeretné, ráadásul megoldódna a hagyatékgondozás gondja is…

– Na igen… 2004-ben történt, hogy egy televíziós interjúban megkérdezte az egyébként maga is műgyűjtő riporter, miért nem adok túl az Aba-Novák-képeken. Azt válaszoltam, a pénz rettegéssel jár. Rettegnék attól, hogy mi lesz velem, ha elfogy… na, erre az érzésre nincsen szükségem.

– Többen is olyan nagyapát szeretnének, mint az öné volt…

– Sokszor meghívnak iskolákba előadást tartani, hogy meséljek a gyerekeknek nagyapámról. Látom a diákokon, ahogy kinyílik a szemük, csillog, amikor a híres festőről hallanak. És látom azt is rajtuk, mennyire szeretnék, hogy nekik is ilyen ismert apjuk, nagyapjuk legyen. Ilyenkor szoktam elmesélni az apósom példáját, aki egy szentesi kulák családba született.

– Mezőgazdasági gépész volt, mindent tudott a gépekről. Később elüldözték őt, Budapestre került, ott lett gyári munkás. Nyugdíjas korában hétvégi telkén fúrt-faragott. Épített például önkezével egy hihetetlen kapacitású ciszternát. Olyan telken, ahol se víz, se áram nem volt. Fantasztikusat alkotott.

– És bár ő nem volt híres ember, nem volt művészember, de hagyott egy olyan nyomot maga után, mely több generációt kiszolgált. Higgyék el, még a legágrólszakadtabb családban is akad olyan nagyszülő, akire büszke lehet valamiért a családja – egy szőttes, egy hímzés vagy egy saját készítésű fafaragás miatt. Csak figyelni kell és megtalálni az értékeket.