A mítoszokból merít ihletet a Szolnoki Művésztelep legújabb lakója

– Úgy látom, félig már beköltözött. Honnan érkezett ez a sok felszerelés ide, a Szolnoki Művésztelepre?

– Óbudáról költözök éppen, ott volt eddig a műtermem. Előtte Pesten egy nagy műteremben dolgoztam, de azt több mint tízen béreltünk, így kicsit zsúfolt volt, ezért költöztem egy különálló, kisebbe. Aztán jött ez a pályázati lehetőség.

– Milyen érzés volt, amikor megnyerte?

– Hatalmas öröm ez számomra, hiszen ismertem a telepet korábbról. Már akkor is nagyon szerethetőnek találtam, és az, hogy az ország legrégebbi művésztelepére költözhetek, számomra hatalmas megtiszteltetés.

– Úgy tudom, önnek nem ismeretlen ez a környék, hiszen a megyéből származik.

– Egészen pontosan martfűi vagyok. Szolnokon születtem, a családommal pedig Martfűn nőttem fel. Később Békéscsabán jártam középiskolába, és Budapesten végeztem az egyetemet. Egy időre ott is ragadtam, de titokban mindig arra vágytam, hogy valahogy visszakerüljek a szülőföldemre.

– Pedig a művészek és a művészetek általában a fővárosba koncentrálódnak…

– Ez igaz, bár nem tudom, mennyire jelent ez új tendenciát, nagyon sok évfolyamtársam próbál vidéki, Budapestnél kisebb városokban, vagy a főváros agglomerációjában elhelyezkedni. Azt gondolom, hogy ma már, főleg a technológiai adottságok miatt, jóval nyitottabb a világ, így gyakorlatilag bárhonnan dolgozhat az ember. Ha pedig dolgozhat egy szebb, jobb környezetből, miért ne tenné meg?

– Nem olyan régen diplomázott, hogy látja, a mostani fiatal művészgenerációnak mennyi lehetősége van az alkotásra, érvényesülésre?

– Szerintem nem is az érvényesülés a legfontosabb, hanem, hogy az alkotásra milyen lehetőségei vannak. Az egyetem után van egy nagyon éles váltás, hiszen a korábbi hallgatók kikerülnek az egyetem nyújtotta védőburokból. Ezután már keresni kell a lehetőségeket. Általában az szokott történni, hogy többen összefognak, és közösen bérelnek műtermeket. Így kezdődik, miközben persze mindenki próbál a képzőművészettel foglalkozni. Közben viszont meg kell találnia annak a módját, hogy meg is tudjon élni. Megpróbálja magát kizárólag a művészetből fenntartani, amire az én korosztályomnak talán kisebb esélye van. Ellenben lehet olyan munkákat találni, melyek az adott szakmához kapcsolódnak. Csak, hogy egy példát említsek: mondjuk dekorációs festészeti munkát. Szerintem ez akkor működik jól, ha az a munka, amit a megélhetésért végez a képzőművész, valamilyen módon az alkotási tevékenységére is hatással van, a művészete is fejlődik általa. Vannak sokan olyanok, akik tanítanak, ami például nagyon jó.

– Visszatérve önre. Nyilván a Képzőművészeti Egyetemig is el kellett jutnia, honnan ered a festészet szeretete?

– A festészet szeretete nagyban kötődik Szolnokhoz. Itt készültem fel az egyetemre Verebes György Munkácsy-díjas festőművész és Révi Norbert szobrászművész hathatós segítségével. Ez egy furcsa váltás volt, hiszen eredetileg nem festőnek készültem, ugyanakkor rajzolni mindig is nagyon szerettem. Éppen ezért jártam Békéscsabára textilipari középiskolába, ahol magas volt a rajzórák száma, de konkrét tervem még nem volt a jövőmet illetően. Ebben a rajszakkör-hangulatban jött a gondolat, hogy valamit kezdenem kellene a színekkel.

– Grafikus is lehetett volna…

– Lehettem volna, de őszintén, most meg majd’ megőrülök a színekért. Hogy milyen színt mihez tegyek, milyen anyagból van az a szín. Ez egy életre szóló kalandnak tűnik.

– Akkor a művészetekhez való vonzódás családi vonás lehet, hiszen testvére, Kecső Kristóf szobrász.

– Nem tudom. A felmenőink között nincs művész, talán a szüleim hozzáállása segített ebben, ahogy támogattak minket. Hogy a kettőnk munkája között mi a kapcsolat, nem tudom, senki sem vitte a másikat bele, ez így alakult.

– Miután végleg bepakolt, hogyan tervezi a továbbiakat? Egyáltalán hosszú távon tervez-e?

– Mindenekelőtt minél többet szeretnék dolgozni a festményeimen. Egyébként nagyon valószínű, hogy Óbudát teljesen elhagyom, és Szolnok lesz a „bázisom”. Az, hogy pontosan mi történik ezután, még nem tudom, az biztos, hogy az alkotás az elsődleges cél, közben természetesen felmérem a további lehetőségeket.

– A párjával költözik be, aki színésznő. A közös jövőt esetleg el tudják itt képzelni?

– Ameddig lehet, és ahogy a pályázat engedi, hosszú távon is el tudnánk itt képzelni az életünket, és egymással, akár még a családalapítást is.

– Olajjal fest. Az ábrázolás és témák tekintetében van-e már kialakult stílusa?

– Nagyon szeretem az olaj-vásznat, sőt, kifejezetten ragaszkodom hozzá. Annyira érdekes számomra, hogy még mindig azt látom benne, hogy akár egy életre is elég lehet. Egyébként folyamatosan keresek. Azokat a víziókat – mintha lenne egy ködös gondolatom – a festmény segítségével szeretném letisztítani és megjeleníteni. Nyilván valamilyen következetesség van ezekben a képekben, hiszen a formák, szimbólumok, figurák ismétlődhetnek. Vagyis az igazi izgalom a folyamatos keresés, hogy van egy út, jelen esetben a festészet, amelyen el lehet tévedni, és vissza lehet találni. Az, hogy ez ki fog-e valamikor forrni, meglátjuk.

– Hogyan zajlik önnél a munkafolyamat? Festés közben alakul minden, vagy már benne van a fejében, hogy mi kerül a vászonra?

– Eléggé expresszív alkat vagyok. Persze mindig van egy tervezési folyamat, mivel a vázlatból indulok ki, kis vagy nagy rajzokból, egy-két kompozícióból. De az egész átalakulhat a vásznon, ennek nagyon szabad teret hagyok. Olyan, mintha egy álmot próbálnék visszafejteni, megkeresni a pontokat, amelyek megtörténhettek az álmomban, és hogy azok mit jelentettek. Így próbálom visszafejteni a jelentést a festék anyagának segítségével. Vagyis, van egy alap, de minden a festéken, és annak anyagán múlik.

– Vannak sorozatai, vagy mindegyik kép egy-egy külön gondolat?

– Nekem volt egy nagyon jó találkozásom. Korábban, az egyetem alatt elkezdtem álomszerű képeket festeni, melyeket én „koholtam”. Aztán rájöttem, hogy nem kell ezeket a képeket kitalálnom, hanem ezek a történetek le vannak írva, mégpedig a mitológiában. Foglalkozom skandináv, görög, de például keresztény kultúrkörrel is. Ezeknek a szimbolikája, átfedései nagyon érdekesek számomra. Talán ez fogja össze az egészet egy sorozatba, mindegyik ezeknek a történeteknek a jelrendszeréből merít. Számomra nagyon fontosak azok a tartalmak, mondanivalók, amelyek ezekben a mitológiai történetekben megfogalmazódnak, és a mai napig érvényesek.