2021.12.09. 11:27
A világ számos pontján ismerik a fiatal kunhegyesi operaénekes nevét
Megyénkből indulva kis túlzással meghódította a világot Rab Gyula, akinek neve jól cseng az operakedvelők körében. A kunhegyesi fiatal először néptáncosként, majd népdalénekesként állt színpadra, napjainkra pedig a világ számos pontján mint kiváló operaénekest ismerik. Szülővárosában adott koncertje után beszélgettünk a fiatal előadóművésszel.
Törekedni kell rá, hogy a közönség mindig újult érzelmekkel kapja meg az üzenetet – vallja a kunhegyesi Rab Gyula
Forrás: Ujvári László
– Milyen érzés hosszú kihagyás, hosszú szünet után hazatérni és színpadra állni családtagok, ismerősök előtt?
– Nagyon örülök, régen volt már ilyen alkalom, hogy össze tudtuk egyeztetni. Tóth Sámuel Csaba barátommal, a Magyar Állami Operaház karmesterével és zongoraművészével koncerteztünk, melynek az alcíme: Tiramisu barackpálinkával volt. Azért alakult így, mert amikor összetettük a repertoárt, akkor minden nápolyi dalról az fogalmazódott meg bennünk, hogy ezek külön-külön zenei csemegék. A tiramisu pont egy ilyen könnyed, de mégis elegáns olasz desszert, a barackpálinka része pedig a magyar repertoár, például egy Kodály-népdalfeldolgozás.
Szívet melengető, különleges alkalom volt ez számomra.
– Kunhegyesről Münchenig –hiszen most a bajor városban él és dolgozik – milyen út vezetett? Néptáncos volt, majd operaénekes lett...
– Rendkívül meghatározó volt az életemben a néptánc. Nem lehet elfelejteni azokat az élményeket, melyeket pont itt, a kunhegyesi művelődési házban szereztünk. A néptáncpróbák és fellépések, az énekkaros élmények és a Dózsa-gálák, amiket itt adtunk elő... Nagy szerencsém volt, mert Kunhegyesen van egy kiváló zenetanár, Nagy Tibor, aki a nővéremet és engem is tanított népi énekre, megyei népdalversenyeket nyertünk mindketten.
Utána jött egy rockerkorszak az életemben, és egyszer azt mondta valaki, hogy a hangomban van operai minőség, amire felkaptam a fejem, és elmentem Bálint Erikához, a szolnoki Ádám Jenő Zeneiskolába, aki külön foglalkozott velem.
– Később Szegeden kezdtem el a tanulmányaimat Andrássy Istvánnál, majd tanultam Firenzében Erasmus ösztöndíjjal, utána felkerültem Budapestre, a Zeneakadémiára opera szakra. Utána kaptam egy lehetőséget. Angliában – Birminghamben és Londonban, a Royal College of Musicban – tudtam folytatni a posztgraduális tanulmányaimat, ami nagyon meghatározó két év volt.
– Több nyelvet beszélő, világlátott emberként ezek az állomások mit jelentettek a pályafutásában?
– Minden egyes helyszín – ugyanúgy, ahogy Kunhegyes, – meghatározó volt. Minden országnak az adott nyelve rengeteget segít egy operaénekesnek ahhoz, hogy az operákat, a dalokat hitelesen tudja prezentálni. Ez természetesen egy soha véget nem érő tanulási folyamat, mint ahogy az énektechnikának a fejlesztése és a repertoár-tanulás. Ennek sosincs vége, de éppen ettől szép. Még Kínában is énekeltem, ott kínaiul tanultam, és talán az volt a legnehezebb az eddigi pályafutásom során.
– London után merre vezetett az út tovább?
– Zürichbe vezetett az utam, a Zürichi Operába. A nagy operaházaknak van egy fiatal művészeket felkaroló programja, amit Young Artist Programnak, vagy Opera Stúdiónak hívnak. Ez azt jelenti, hogy az operaháznak a nagy művészekből álló együttese mellett van egy fiatal pályakezdőkből álló együttes is, akik minden héten, minden nap korrepetíciókat kapnak, művészek, énekmesterek jönnek, akik énekelni tanítják, vagy a technikájukat javítják ezeknek a fiatal énekeseknek. Emellett világszínvonalú produkciókban a kis szerepeket ezek a fiatal művészek töltik fel. A világ legjobb művészeivel, zenészeivel dolgozhattam abban az évadban. Ez 2016–17-ben volt, utána a következő évet Magyarországon töltöttem, mert a Magyar Állami Operaháznak hála, nagyon sok megkeresést kaptam, és utána a 2018-as évadtól egészen mostanáig a müncheni Staatstheater am Gartnerplatznak vagyok a tenor szólistája, ahol a társulatban főleg a lírai szerelmes tenorszerepeket énekelem. Ilyen például a Varázsfuvolában Tamino herceg, vagy pedig a Hamupipőkéből Ramiro herceg.
– Mire a legbüszkébb? Mi az, amiért kihúzhatja magát?
– Persze vannak szakmai sikerek, de inkább azzal kezdem, hogy nagyon büszke vagyok, hiszen gyönyörű, szép családom van, egy szerető családból jövök. Az egész zenész-énekes munkásságomat ez tölti meg. Minden, amit át tudok adni a zenén keresztül, az abból a temérdek szeretetből származik, amit gyerekkoromban ebben a közegben és a családomtól kaptam. Szakmailag az ember mindig szeretne jobban teljesíteni.
Ha minden nap egy kicsivel jobb vagyok, arra már büszke lehetek.
– Ha egy kicsit jobb vagyok ma, mint tegnap voltam, akkor azt a napot hasznosan töltöttem. Mondom ezt, mint operaénekes, mondom ezt, mint magánember. Ha díjat kell említeni, akkor talán az egyik legnagyobb, amit kaptam életemben, az a junior Prima díj volt, amit zeneművészet kategóriában 2016-ban nekem ítéltek.
– Hogyan tovább? Elkezdődött az évad, mennyire tud előre tervezni ilyenkor?
– Ha az ember egy társulathoz tartozik, akkor évadonként vissza-visszajönnek operák és szerepek, de törekedni kell rá, hogy a közönség mindig újult, frissült gondolatokkal és érzelmekkel kapja meg az üzenetet, amiről az adott darab szól. Idővel egyre mélyebbre és mélyebbre jutnak az emberben ezek a szerepek, így nem nehéz új üzenetet, tartalmat felfedezni bennük és megújulni. Ez az egyik célom. A másik nagy célom, hogy a brazil jiu-jitsu harcművészettel foglalkozom, két éve csinálom, és szeretném elérni a kék övet, mire megszületik az első gyermekünk, mert nem titok, a családunk hamarosan gyarapodni fog, várhatóan márciusban. Ez a legfontosabb dolog, hogy apa leszek, és jön egy lélek hozzánk, egy új élet, új felelősség. Csodálatos dolgok elé nézzünk a családban...