Tudta, hogy az első szolnoki színielőadást végigtökmagozták a nézők?

Az első színielőadást majd kétszáz éve, 1822-ben tartották Szolnokon, mégpedig a Zöldfa Fogadó nagytermében. Tiszai hajóslegények, tabáni halászok, pásztoremberek, szekeresek alkották a nézőközönséget, akiknek természetesen fogalmuk sem volt, mi fán terem a színielőadás, meg ez a sok komédiás. Persze ez nem is csoda, hiszen akkor láttak életükben először ilyet. Jóízűen végigtökmagozták az előadást, a végén pedig eszük ágában sem volt tapsolni. Na nem azért, mert unatkoztak, vagy tiszteletlenek voltak, egyszerűen nem tudták, hogyan kell viselkedniük ilyen eseményeken. A darab óriási siker volt, és mivel nem tudták, hogy a színészek játékát tapssal „illik” megköszönni, illetve a tetszést kinyilvánítani, a maguk módján akarták ezt megtenni: ők bizony kétszer is megfizetik a belépőt, ha a újra játsszák a darabot!

Apropó Zöldfa Fogadó! Hallottak már róla? A Tisza-parti fogadót – illetve szekérállomást – a mai megyeháza építésekor bontották le, sok-sok évtizeddel ezelőtt itt fogadhattak kocsit utazásaikhoz a lókupecek, kereskedők és bárki, akit erre vitt az útja.

Akkoriban a vándorszínészek élete nem volt fenékig tejfel, rendszerint ekhós szekéren, vagy parasztszekereken zötykölődtek egyik falutól, várostól a másikig. Akkor még nem voltak „közlekedésbarát” utak, legtöbbször mélyen a sárba, iszapba gázolva kerekeztek tova. Nehéz is volt megközelíteni a várost, ritkán jöttek a színészek. Nyaranta vágott csak neki egy-egy szekér az útnak, a színészek pedig néhány krajcárért, vagy egy kis tojásért, szalonnáért cserébe játszottak. Hiába, a művészsors!

Viszont, amikor jöttek, lelkesen fogadta őket a közönség. 1836-ban Balogh István társulata már a Rómeó és Júliát is elhozta a Tisza partjára, sőt nekik már alkalmi zenekaruk és táncoskomikusuk is volt. A szolnokiak pedig minden évben várták őket vissza. Az 1848-49-s szabadságharc idején viszont a vándorszínészek is fegyvert fogtak, aztán a forradalom leverése után bujdosniuk kellett.

A szolnoki színházi történelem fontos eseménye volt, mikor 1892-ben egy helyi vendéglőtulajdonos kőből emelt egy nagy tömeget befogadó színház épületet. Viszont ez a hely sem sokáig maradt az, ami, a csendőrség kisajátította és laktanyaként használta. Később a Nemzeti Szálloda tánctermében tartották a színházi előadásokat.

A századfordulón aztán alakult egy színpártoló egyesület, mely gyűjtésbe fogott, hogy épülhessen egy önálló színház. Ehhez a telket, illetve húszezer koronát a építkezés elindításához Szolnok város adta, a többit pedig a gyűjtésből és kölcsönökből fedezték. A színház összesen 170 ezer koronából épülhetett fel, amelyből százezret az állam vállalt át, azzal a feltétellel, hogy a helyet ingyen, bérfizetés nélkül kell átengedniük a színészetnek. Az épület alapkövét 1911-ben tették le, és 1912. április 20-án avatták fel Városi Színház néven a mai Táncsics Mihály úton.

Teltházas évadok indultak az új színházban, ám a háború megint közbeszólt. A színészek is bevonultak katonának, sokan életüket is vesztették a fronton. 1919-ben a románok hetekig lőtték a várost, a színház épületét is sok találat érte, majd mikor a várost elfoglalták, a támadók a lovaikat a színház épületében szállásolták el.

1925-ben a város átvette a színház épületét a Színpártoló Egyesülettől, majd elkezdték tervezni az átépítését. 1927-ben renoválták.

A 20-as években mélyponton volt a színészet Szolnokon is. Az embereknek se kedvük, se pénzük nem volt a színházba járáshoz, esténként sokszor alig páran ültek a nézőtéren. Később a gazdasági világválság akadályozta a színészet és a színház felvirágzását, a lakosság nagy részének még ételre sem telt, nemhogy ilyen „úri” passziókra. A város vezetése viszont mindent megtett azért, hogy fellendítse a színházi életet, Sziklai Jenő országosan elismert, nagyszerű szegedi társulatát hívta meg a Városi Színházba. Ekkorra már a gazdasági helyzet is javult kicsit, kezdtek szállingózni az emberek az előadásokra. A szegedi társulat viszont az 1938-as törvények miatt Sziklai Jenővel viszont már nem térhetett vissza. 1944-ig különböző együttesek játszottak Szolnokon, aztán a város szőnyegbombázása után, 1944. június 2-án be is zárták a színházat.

Szolnok sokáig frontváros volt, a színház épületét is rengeteg ágyú- és gránátlövés érte. 1945-ben aztán a megrongált tetőszerkezetre egy ponyvát terítettek, alatta különböző vándortársulatok tartottak előadásokat, amelyeken megtelt a nézőtér. Az emberek örültek, hogy vége a háborúnak, siettek a színházba.

A második világháború után ismét renoválták az épületet, innentől szebb évek köszöntöttek a színházra. 1949-ben állami kezelésbe vették. Az Állami Szigligeti Színház 1951–52-es színi évadra már bérletet hirdetett, 1951. december 5-én tartották a nyitóelőadást, majd 1954-ben önálló társulatot kapott. A színház első igazgatója Keres Emil, a későbbi Kossuth-díjas színművész volt.

1962-ben a megyei tanács támogatásával korszerűsítették, 1963-ban pedig átépítették az épületet. Az 56-os forradalom leverése után a hatalom nyomást gyakorolt a színházra, műsorváltoztatást követeltek, a János vitézzel, illetve a Bánk bánnal sem voltak kibékülve. És bár gyakorlatilag minden éjjel elhurcoltak valakit a társulatból, színház ellenállt a kényszernek.

A színház igazgatójává 1959-ben Berényi Gábort nevezték ki, aki remek színészeket hozott magával. Évekig Szolnokon játszott Mensáros László és Mádi Szabó Gábor is. Berényi Gábor 12 évadon át igazgatta a színházat, végül a megyei vezetés kezdeményezte távozását.

Utána Székely Gábor vette át az igazgatást, az ő rendezésében indult világsikerű útjára Örkény István drámája, a Macskajáték. A színház szakmai fénykorát élte, a IV. Országos Színházi Találkozón az összes létező díjak egyharmadát a szolnokiak nyerték. Később Schwajda György volt a színház igazgatója, aki bár a hatalommal többször összetűzésbe került, Törőcsik Mari többször elmondta vele kapcsolatban, hogy élete tíz legszebb éve volt, amelyet mellette Szolnokon töltött.

De nem Törőcsik Mari volt az egyetlen országosan elismert színész, aki játszott Szolnokon is, pl. Tolnay Klári, Darvas Iván és Garas Dezső ugyanúgy megörvendeztették az akkori közönséget.

Forrás: Tiszai Lajos: A színészet Szolnokon, in. Szolnok Könyve; vfmk.hu