„Nem elég vágyni a sikert” – a Szolnoki MÁV SE edzője a mai napig örömét leli hivatásában

– ekképp sommáz az atlétikához való viszonyáról Ecseki Tibor.

A Szolnoki MÁV SE vezetőedzője, a Szolnoki Sport­centrum-Sportiskola szakosz­tályvezetője nem a levegőbe beszél – azzal egész mást csinált, lévén 2,10-es magasugró és mintegy 15 méteres hármasugró volt –, ugyanis a szolnoki sportiskola 1993-as januári megalapítása óta, azaz idestova harminc esztendeje főállású edzője a helyi atlétáknak. De már azelőtt hét évvel is a felkészítőcsapatot erősítette. Korábban pedig magasugróként és tízpróbázóként elért sikereivel vitte Szolnok hírét.

– Edzőként is együtt éltem a versennyel. Az igazság az, hogy nagyon élveztem, és máig nagyon élvezem az edzősködést – így Ecseki Tibor, aki a mai napig mindennap kint van a szolnoki atlétikai pályán. – Mi úgy nevelkedtünk, hogy segítettük egymást, ha kell, tanácsokkal is. Ezt tanultuk a régi nagyoktól. És észrevettem, hogy amit segítségnek szántam, az sokszor bevált – mondja a szakember a trénerkedés kezdeteiről.

– Minden tavaszt úgy kezdtünk, hogy kézbe vettük a simítót és elegyengettük a pályát, megvarrtuk az ugrószivacsokat. Teljes nomádság volt – emlékszik a tréner a régi időkre. – Nehéz körülmények között dolgoztunk. Ennek ellenére odakerültünk a legjobbak közé. Példa erre a tanítványok sorából a sprinterként országos bajnok Molnár Mónika, a magasugrásban 2,26 méterig jutó Kovács István, Óvári Zita, aki háromszoros magyar bajnok hétpróbázó, és aki ifi korúként hetedik a juniorok között, vagy napjaink egyik legjobb magyar távolugrója, a junior Eb-negyedik Pázmándi Dominik.

– Az én képzésemre az jellemző, hogy mindent kell csinálni. Úgy tanultam, hogy a sokoldalú felkészülés összességében fejleszti a testet, és ezt a gondolatot megőriztem. Úgy vélem, a változatos felkészítés kulcsa lehet a sikernek. Kovács Pista például bokasérülései miatt egy idő után már nem tudott magasat ugrani, utána azonban kiváló hármasugró volt, 13. helyet szerzett junior Európa-bajnokságon. De Pázmándi Dominik is magasugróból vált távolugróvá, sprinterré.

Amire persze a legbüszkébb, azok saját fiának eredményei. Ecseki Dániel évekig verhetetlen volt a távolugró országos bajnokságokon, és a 4x100-as szolnoki váltóval is magyar bajnoki címeket szerzett, 2009-ben pedig negyedik helyen végzett a junior Európa-bajnokságon. Mindezt ki más: Ecseki Tibor felkészítésével.

– Szokták mondani a kollégák, hogy saját gyerekkel nem könnyű. Nem is volt az – idézi fel a szakosztályvezető. A titkuk az volt, hogy otthon sosem beszéltek atlétikáról. Ma már talán beszélnek, hiszen azóta Dani is a klub edzője, amellett, hogy a mai napig felhúzza a szöges cipőt.

A szakvezető egyedüli szívfájdal­ma, hogy nem nevelt olimpikont. Ugyan Dani és Óvári Zita is volt olimpiai kerettag, de nem utaztak ki ötkarikás játékokra. Panaszra azért így sincs oka, hiszen több újságoldalt is kitenne, ha felsorolnánk mindazokat a korosztályos és felnőtt bajnokokat, akik kikerültek a kezei alól az elmúlt harminc plusz hét évben.

– Honnan ered az elkötelezettség? Én ezt az életet éltem mindig is. Sosem jelentett terhet, hogy versenyezni jártunk. Most sem jelent. Az igaz, hogy már kicsit türelmetlenebb vagyok – talán a korral jár –, ha azt látom, hogy a versenyző nem elég állhatatos. Az atlétika ugyanis életforma. Akit megérint, annak semmi máshoz sem fogható – mondja Ecseki Tibor, aki szerint az edzői pálya kicsit olyan, mint az aranymosás.

– Hála égnek, mára jó csapat jött össze, sok a fiatal, sokakat tudtunk a sportág mellé állítani. Az külön büszkeséggel tölt el, hogy az egykori tanítványaimat évek múltán, edzőként is ide tudtam állítani. Ez jó érzés. Hogy a gyerekektől mit várunk el? Két egyszerű dolgot: figyeljenek, és akarják kihozni magukból a maximumot.