Amikor megáll az idő

Tizenhat éves lehettem, amikor először ott álltam a B-középben. Piros-fekete sál a nyakamban, torkom szakadtából buzdítottam a csapatot, abban a hitben, hogy a hangunk belöki a labdát a gyűrűbe. Azóta huszonhét év telt el. Volt, hogy az élet máshová sodort, messze a lelátótól, de a kötődés megmaradt – kiolthatatlanul.

Pár hónapja csatlakoztam a sportrovat csapatához. Az alapszakasz végén ültem be a szerkesztőségi gép mögé, amit az Olaj a hatodik helyen zárt. A kollégák mosolyogtak, amikor bajnoki döntőről beszéltem – hiszen ki hitte volna, hogy meg lehet állítani a veretlen, hét éve regnáló Falco csapatát? Én hittem. Talán túlzottan is. 

Mert én előbb lettem Olaj-drukker, mint újságíró – és most, amikor írni kellene róla, érzem, hogy ezt nem lehet elfogulatlanul.

3,2 másodperc van hátra. Két ponttal vezet a Falco. Vidin mester időt kér. Mi jövünk. A labda Szubotics kezében van, az oldalvonalnál. Egy pillanatra megáll az idő. A mozdulatok lelassulnak, a levegő megdermed. Beadja Sztrahinjának, aki hidegvérrel egy dobócselt mutat be – majd visszaadja a magát tisztára játszó Bokinak. Ő nem hezitál. Felugrik. Elengedi a triplát. A dudaszó hosszúra nyúlik. A labda íve tökéletes. És… bent van. Megadják. 

A csarnok felrobban, a szurkolók egymás nyakába ugranak, Boki kirohan a közönséghez. Extázis. A nézőtér önkívületben, mert megtörtént a csoda. A „lehetetlen” valóra vált.

Ez még nem az aranyérem – ahhoz egyet még nyernünk kell –, de most közelebb került, mint az elmúlt hét évben bármikor. 

Az utolsó percekben már nem a sajtósorban ültem, hanem állva szurkoltam a többiekkel, és újra az a boldog, 16 éves kölyök lehettem, aki hitte, hogy a hangja valóban képes belökni a gyűrűbe a labdát.