2017.07.24. 13:50
Egyéni csúcs
A mögöttünk hagyott héten érmet ugyan nem nyertünk, de megtudhattuk, hogy milyen iszonyatos kín a 25 kilométeres úszás, hogy a különböző magasságokból hány duplaszaltóval lehet beugrani a medencébe, hogy a műúszók edzenek minden vizes népség közül a legtöbbet.
Persze sokadszor bizonyosodott be az, hogy egy ország milyen gyorsan és milyen őszintén tud estéről estére eggyé válni egy vízilabdacsapattal. Keszthelyi Ritának behúztak egyet a hollandok, de egy kicsit valamennyiünk vére eleredt a pofontól. Vámos Márton szétbombázta az olasz kaput, de egy kicsit valamennyien beleálltunk abba a lövésbe… S most elkezdték az úszók is. Mindannyiuk levegővétele, célbacsapása egy kicsit a mi levegővételünk, a mi célbacsapásunk is.
A lebonyolítás erre a hétre tartogatja nekünk az érmeket. Minden körülmények között mindegyik versenyzőnktől érmet – lehetőleg aranyat – várunk. Merthogy telhetetlenek vagyunk.
Ennyi olimpia és vizes-világbajnokság után viszont már kezdem megérteni azt az edzői-versenyzői meghatározást, amit korábban félig-meddig hablatyolásnak, előre mentegetőzésnek véltem: egyéni csúcs. Vagyis az úszó azon az adott napon, azon a távon akar olyan rövid idő alatt végigteperni a medencén, amilyen gyorsan még soha nem tette. Akkor legyen a leggyorsabb, akkor győzze le korábbi, akár tegnapi önmagát is, amikor arra a legnagyobb szükség van.
Kell több? Nem mond ez eleget?
