Fütty, fújolás és taps a nemzet közös ünnepén

Kifütyülték a kormányfőt a Nemzeti Múzeum előtt. Mások azért tapsoltak, hogy a füttyöt elfojtsák. Éppen a B szektor mellett álltunk, kívül a kerítésen. Egy tapsoló megindult a kereplős felé. A felesége húzta vissza: „Tomi! Ne csináld!” „Ezért jöttetek ki?” – ordították a tapsolók. A fütyülők szerint szólásszabadság van. Neki nincs? – mutattak Gyurcsányra. – Hazaáruló! – mondták a füttyösök –, minek jön ide? Mert ő a miniszterelnök! Hát, ha nem tellett jobbra, gyermekeim, hagyjátok, hadd mondja! – szólt közbe egy nyolcvanéves középutas higgadtan.
Egy japán ifjú kattintgatott előttem. Mi van itt? – kérdezte. Emlékezünk – válaszoltam gyarmati angolommal. Mire? – kérdezte. Bátor ősökre – feleltem. Királyokra? – kérdezte. Nem. A kiskőrösi hentes fiára. Ott a képe. Petőfi. Ugyanitt beszélt százötvenhét éve. Kifülyülték? – kérdezte a japán. Őt nem. Elmondott egy verset, amit ma már mindenki tud. Akárki nem állhat Petőfi helyére március 15-én.
Mintha titkosrendőrt, ellenséget, ügynököt keresne mindenki mindenkiben a tekintetével – e százötvenhét évvel későbbi tömegben. Az a japán szempár kész oázis volt ott a Kiskörúton. Mert tudatlan nézése volt, de nem beteg. Nem volt benne üldözési mánia. Beértem a szerkesztőségbe. Gyuri bátyám, a portás, élből a kézdivásárhelyi ünnepségre kapcsolt tévéjén. Előrelátó magyar, aki március 15-én nem kér ebből. Emlékezik, amelyben nem zavar senkit, és önmagát sem hagyja megzavarni benne. Neki van igaza.