Elment egy bajnok

Miközben a legnagyobb külföldi lapok és internetes portálok vezető hírekben számolnak be Kolonics György haláláról, és „nemzeti hős”-nek titulálják kétszeres olimpiai, tizenötszörös világ- és háromszoros Európa-bajnok kenusunkat, azon közben idehaza (részben kegyeletsértő módon) igencsak furcsa viták zajlanak a 36 éves sportember váratlan tragédiája kapcsán. Noha tisztában vagyok azzal, hogy a fals hangok döntő része a döbbenet számlájára írható, végtére is egy ilyen esetet felfogni is lehetetlen, nemhogy elfogadni, mégsem értem, mi motiválja az olyanokat, akik alig néhány perccel a drámai események után máris doppingolásról, tisztátalan eszközök igénybe vételéről sutyorognak..., holott jól tudják, hogy Koló – mint minden élversenyző, főleg pedig, mint minden, olimpiára készülő – folyamatos kontroll alatt állt, s hogy csak az idén már vagy nyolcszor ellenőrizték. Ennél sokkal reálisabb (és fontosabb is) annak a kérdésnek a felvetése, hogy túlélhette-e volna bajnokunk a hirtelen szívleállást – mert az elsődleges orvosi vélemények ezt feltételezik –, ha előbb kap segítséget. Noha jelenleg még tisztázatlan, hogy a mentőautó 37 perc alatt ért-e a helyszínre, amint azt többen állítják, avagy tízegynéhány perc múltán ott volt, tény, hogy a járműnek távolabbról kellett jönni, miután a nemrégiben átadott csepeli mentőállomáson nincs olyan esetkocsi, amelyen életmentő eszközök lettek volna. Márpedig ilyenkor az idő – mondják a szívgyógyászok – döntő fontosságú, ugyanis minden elvesztegetett perc tíz százalékkal csökkenti a túlélési esélyeket.

Azt, hogy a csepeli önkormányzat vezetői, illetve maga Gyurcsány Ferenc miniszterelnök korábban tényleg tettek-e ígéretet a kétségkívül tarthatatlan helyzet orvoslására, és hogy azután a pénzt valóban inkább propagandára költötték-e – amiként a csepel.info írja –, nem tudom, azt azonban igen, hogy az életmentés elemi feltételei nem kizárólag Csepelen nincsenek meg. Csak amíg egy világhírű versenyző, egy reflektorfényben álló személyiség elveszítése nyomán – egybként teljesen érthető módon –azonnal fellángolnak az erről szóló viták, addig a Kissek, Kovácsok, Szabók hirtelen utcai halála kapcsán igencsak ritkán feszegetik, hogy tudniillik hány és hány embert lehetne megmenteni idehaza is, ha a legforgalmasabb helyeken éppen úgy megtalálhatók lennének például a defibrillátorok, mint tőlünk nyugatabbra. Gyanítom azonban, hogy a legfontosabb kérdés mégsem ez, hanem hogy létezik-e egyáltalán olyan határ, amelyet még a legkiemelkedőbb eredmény elérése érdekében sem szabad átlépni, avagy egy-egy olimpiai, világ- és Európa-bajnoki éremmel rögtön igazolható a testi és a pszichikai teherbíró képességgel való visszaélés..., merthogy itt alapvetően erről van szó, hiába tagadná bárki is. És bár az olimpiai dobogó tetején állva, a nemzeti Himnuszt hallgatva úgy tűnhet, megéri, az ár, amit egy-egy élsportoló fizet a sikerért, nagy. Sokszor mérhetetlenül nagy.