Hírek

2008.11.05. 10:15

Így csatáztak ők

A demokrata Barack Obama és a republikánus John McCain küzdelme – noha „vérre ment” – az utolsó pillanatig megmaradt hamisítatlan úriemberek és józan politikai táborok korrekt csatájának, ahol senki sem ütött övön alul, és ahol nem játszották ki a „faji kártyát”, jóllehet az nagyon is kézenfekvőnek tűnt.

Stanga István

Meglehet, szentségtörés ilyesmit mondani, de számomra szinte mindegy volt, hogy az amerikai elnökválasztás eredményeként a demokrata Barack Obama, avagy a republikánus John McCain vonulhat-e be a Fehér Házba. Persze, nem azért, mert apolitikus vagyok, vagy mert – mint az közismert – a kibicnek semmi sem drága, hanem mert a tengerentúlon hosszú-hosszú hónapok óta folyó küzdelmet figyelve meggyőződésemmé vált, hogy az USA-ban élők két, valóban nagyra hivatott politikus, mindemellett igen szimpatikus személyiség közül választhattak, amelyek bármelyike kiváló vezetője lehetne a világ mai első számú hatalmának. Hogy aztán kettejük versengését ilyen hatalmas fölénnyel nyerte az afroamerikai származású szenátor, s lett az Egyesült Államok 44. elnöke, az nem csupán Obama fiatalságának, dinamizmusának és a kampány telitalálatos jelszavának („változás” minden téren) volt köszönhető, sőt, talán még csak nem is annak, hogy nem működött – vagy legalábbis nem meghatározó mértékben – az úgynevezett Bradley-effektus (magyarán: a szavazókból nem tört elő a rejtett rasszizmus), hanem annak, hogy az amerikai polgároknak mára tökéletesen elegük lett abból a politikából, amelyet Gerge W. Bush és csapata nyolc esztendőn keresztül folytatott. És ha már az előbb arra célozgattam, hogy tudniilik menyire irígylem az amerikaiakat a mostani elnökjelöltjeikért, még fokozottabban igaz ez a megállapítás kettejük „meccselésére”, amely – noha „vérre ment” – az utolsó pillanatig megmaradt hamisítatlan úriemberek és józan politikai táborok korrekt csatájának.

És bár tudom, hogy egy rendkívül gazdag ország több mint kétszáz évre visszatekintő demokráciáját (ahol valakik valamikor úgy döntöttek, hogy a választásokat négy évente, a november első hétfőjét követő napon tartják majd..., és ez azóta szentírás) nem lehet összehasonlítani mondjuk a magyarországi helyzettel, azért irígy még lehetek. Sőt, vagyok is. Dehát hogyne lennék, amikor egy olyan kampányt láttam, ahol senki sem akarta a föld színéről is eltörölni az ellenfelet, ahol az elnökségre aspirálók nem csupán a másik gyengeségeit, hanem az erényeit is emlegették, ahol Barack Obama 72 esztendős riválisa egyetlen egyszer sem játszotta ki a „faji kártyát”, jóllehet az több mint kézenfekvőnek látszott (ráadásul bizonyára hozott is volna a „konyhára”), és ahol a győzelem fölötti öröm, illetve a vereség miatt érzett keserűség ellenére is ki-ki képes volt gentleman módjára viselkedni. Így például az a John McCain, aki nemcsak arról beszélt, mennyire büszke arra, hogy a történelem során első ízben l nyerte el az afroamerikai közösség egyik tagja az Egyesült Államok elnöki tisztét, de aki egy pillanatnyi habozás nélkül intette le sok-sok ezres hallgatóságának azt a néhány tagját, akik Obama nevének említésekor nemtetszésüknek adtak hangot (nem, nem „Obama, takarodj!”-ot ordítottak, csak füttyögni kezdtek). És bár a tanulságos pillanatokat még hosszasan sorolhatnám, nem teszem, merthogy mi itt élünk..., kicsit rosszabbul, kicsit savanyúbban, de itt. Vannak jelöltjeink, vannak kampányaink, vannak választásaink. Persze, ettől még – mint mondtam – irígykedni azért lehet.   

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szoljon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szoljon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!