„Azt még láttam, ahogy letépi a lábaimat”

A hőmérő -17 C-fokot jelzett, a látótávolság 40-50 méter volt, és a rohanó személy több mint ötven kilométeres sebességgel csapódott az előtte álló teherbe, amelynek mozdonyából kifogyott a víz. A jelzők hibátlanul működtek, az ütközés előtt egy kilométerrel álló sárgát jelzett, de ezt nem vette észre sem a mozdonyvezető, sem a két társa, így nem is lassítottak. Amikor észrevették a bajt, 50-60 méterre lehettek az ugyanazon a sínen álló tehervonattól, holott a megálláshoz 300 méter féktávolság kellett volna.

A személyvonat mozdonya fél oldalára dőlt, és a hatalmas csattanást egy másodpercig dermedt csend követte. Majd az épen maradt kocsikból kiugrottak az emberek, a sebesültek pedig jajgatni kezdtek. A mozdonyvezető, Sz. J. félőrülten rohant a feltételes megálló felé.
— Segítség, segítség! — majd halálsápadtan állt a szerelvény mellett.
Az összeütközés ereje akkora volt, hogy a 13 személykocsiból csak négy maradt a sínen. Ráadásul a mozdony után lévő három kocsi közül a gyermekeké, s a velük utazó szülőké teljesen összetört. Ez a kocsi régi, favázas szerkezetű volt, így nem bírta az összeütközés erejét. Belőle ép rész nem maradt, így nem véletlen, hogy a 45 halott között 17 gyermek is volt. Sőt, még további 27 súlyos és 5 könnyebb sérült, akik kórházi ápolásra szorultak. A halottak nagy része az első három kocsiban ült, mivel a személyvonat harmadik kocsija ráfutott és szinte letarolta a gyerekkocsit.

* * *

Vajon hogyan emlékeznek a szerencsétlenség életben maradt utasai erre a döbbenetes másodpercekre? Hét olyan család is volt ezen a vonaton, ahol vagy mindannyian meghaltak, vagy csak egy, esetleg két személy maradt életben.

Az elsőfokú bírósági tárgyaláson felolvasták azt a levelet, amelyet egy, még akkor is kórházban lábadozó ember írt.
— Ültem a padon, és egyszer csak nagy csattanást hallottam. Aztán a kocsi összecsuklott, mint a harmonika. A lábaim térden felül a két pad éle közé szorultak, az élek villámgyorsan közeledtek egymáshoz. Azt még láttam, hogy letépi a lábaimat, azután már csak a kórházban tértem magamhoz.

Györgyi akkor éppen nyolcéves kislány volt, és a szüleivel, valamint a két évvel idősebb nővérével utaztak a második, azaz a gyermekkocsin a nagymamához, Csongrádra. A lányok az ablakot huhukolták, hogy kiláthassanak a behavazott tájra. Beszéltek arról is, hogy a nagyszülők talán már a karácsonyfát is feldíszítették. Györgyi így idézte föl azokat a másodperceket:

— Előbb egy hatalmas csattanásra emlékszem, aztán a nővérem ölébe röpültem. Azt hittem, ő rántott magához, játékból. Aztán szétrobbant az ablaküveg, szilánkok repültek, és minden elsötétült.

A szép alsó tagozatos kislány soha nem látta viszont élve az apukáját, anyukáját, tízéves nővérét. Csodával határos módon meggyógyult, Később édesapja legjobb barátja vette magához, és nevelte a feleségével együtt. A kislány soha többé nem beszélt nyíltan erről a napról, évekig sikoltozva ébredt. A sebek idővel behegedtek, és ma már családjában, önállóan él. Egy olyan puha fészekben, amelyet mások raktak alá. Vajon el tudja-e felejteni azt a másik, az eredeti családját, akiket pillanatok alatt elveszített?

Józsi tizenöt éves volt, amikor az édesapja ebben a vasúti szerencsétlenségben meghalt. Amikor ezt otthon megtudták, az édesanyját is kórházba kellett szállítani. Józsi zenét tanult, muzsikus szeretett volna lenni, de kellett a pénz, és így segédmunkás lett. Majd kitanulta a lakatos-, azaz a vasasszakmát. Csendes, szorgalmas fiú lett, állítólag jó szakember vált belőle. Hogy milyen hegedűs lett volna, ez örök rejtély. A szolgálatba azzal a kopott vasutastáskával jár, amellyel édesapja indult a műszakokba. Képtelen megválni tőle, mert ha megfogja, állítja, érzi édesapja keze melegét. Aki úgy ment el, hogy el sem tudott búcsúzni tőle.

Egy házaspárnak egyetlen fia nagyon nehezen született, 14 év házasság után. Már-már lemondtak róla, de bekövetkezett a csoda. Az apa már 51 múlt, az anya 40. Madarat lehetett volna velük fogatni, ők voltak a világ legboldogabb szülői. Mivel tanyán éltek, a legény Pesten járt iskolába, az édesanya özvegy nővérétől. Viszont ekkor téli szünet volt, röpült a fiú haza, a szülőkhöz. Pontosan ezzel a vonattal. Kimentek elébe, de késett a vonat. Aztán jött a hír: nem is jön, mert a szerelvény összeütközött, kisiklott. Gépkocsit fogadtak, és a két megtört szívű ember Szolnok felé araszolt a csúszós, havas úton. Reménykedtek, hátha csak megsérült a fiuk, de sajnos már csak a halottasházban találkozhattak életük értelmével. A szülők összeborultak a kórház kertjében, mint két kiszáradt fa. Fent ragyogtak a csillagok, szikrázott a hó, de ők csak a sötét eget látták belőle…

***

A mentésben segített a magyar honvédség, de adtak gépeket a szovjet alakulatok is, mert a nagy hóban nehéz volt megközelíteni a szerencsétlenség színhelyét. Hét család maradt részben vagy teljesen árván. A Legfelsőbb Bíróság 14 év szabadságvesztésre ítélte a mozdonyvezetőt, és ettől a foglalkozástól örökre eltiltotta. A figyelő fűtő 3 év szabadságvesztést kapott.

A mozdonyvezető valószínű letöltötte a büntetését, bár erről nincs pontos adatunk. Akkoriban volt egy kisgyereke.  Egyébként kiváló dolgozó volt, remek szakember, de életében egyszer, 1963. december 24-én kilenc óra előtt végzetesen, jóvátehetetlenül tévedett. Hiába, vannak olyan szakmák, ahol a pillanatnyi kihagyás családok özönét döntheti gyászba. Akadnak hivatások, ahol soha nem szabad tévedni, legyen az illető pilóta, mozdonyvezető, esetleg hajóskapitány.
Valamikor ő, még a hetvenes évek második felében, hazamehetett szeretteihez. Igaz, a fiából akkorra legény lett. De a negyvenöt áldozat, közöttük a tizenhét gyerek soha nem foghatta meg többé a szülői ház kilincsét.

(Köszönetet mondunk a megyei levéltárnak és dr. Varga Árpád főügyészhelyettesnek az átadott dokumentumokért.)