„Tál lencséért” adott élet

Omladozó kis vályogházhoz érkeztünk. Még egyszer ellenőrizzük, de nincs kétség: jó címen járunk. Az ország legnagyobb adótartozását felhalmozó (adóhátralék: 250 millió, megállapított jogkövetkezmény összege: 180 millió) magánszemélye — nincs jobb szó rá — egy nyomortanyán él. Kerítés alig van, a ház düledező ajtaja elé pedig kutyát kötöttek, aki érkezésünkre rögtön mérges morgásba kezd. Ahogy közelebb lépünk a négylábú majd szétszaggatja láncát, így nem megyünk tovább. Az ugatásra egy idősöső asszony lép ki a házból.

— Berinde Ervint keressük. — Az anyja vagyok. Itt lakik de nem tud kijönni, s nem szeretném azt sem, hogy bejöjjenek. — Miért? — Teljesen lerobbant már a fiam. Gyakran nem tud magáról, hallucinál. A keze és a lába is megbénult, válaszolni sem tudna kérdéseikre. Nem tud gondoskodni magáról. — Maga tud a tartozásairól? — Persze. Hitegették mindennel, ő meg mindenbe belement. Kiadta kezéből számlakönyvét, amit persze nem hoztak vissza. Az italt sem vetette meg, és az adósságok csak halmozódtak. — Mivel foglalkozott amíg nem lett beteg? — Az építőiparban dolgozott. Egy ideig nem is volt gond, de azután jöttek az adósságok és már nem volt megállás. Nem értett a pénzügyekhez és be tudták csapni. Sokféle papírt alá is írt. Ebből uram már nincs kiút. Semmink nem maradt. — Mindig Jászladányon éltek? — Nem. Öt évvel ezelőtt költöztünk ide Óbudáról. Mindig megvoltunk valahogy. Az igazi problémák akkor kezdődtek amikor lebetegedett a fiam. Mostanra már az orvosok is lemondtak róla. Azt mondták a legrosszabra készüljünk, mert csak idő kérdése mikor lesz vége. Halálos beteg, talán csak hetei, hónapjai vannak hátra.

Mit tehetne az önkormányzat?

Sajnos nem ez az első eset, hogy ilyen megtörténik a nagyközségben — halljuk Dankó István polgármestertől. Mindez rendkívül rossz fényt vet a településre, pedig egyáltalán nem olyan dologról van szó ami ellen az önkrmányzat bármit is tudna tenni. Hallomásból értesültem Berinde Ervin történetéről. Gyaníthatóan itt is arról van szó, hogy kihasználtak egy embert. Az önkormányzat ilyen esetben nem sokat tehet.

Ladányon mindenki hallott a nagy adótartozóról, s legtöbben azzal is tisztában voltak, hogy nem egy milliárdos adócsalóról van szó. Az azonban riasztó, hogy Berinde Ervin története csak a halmozódó tartozások végösszege miatt kirívó. Az alaphelyzet egyáltalán nem egyedi. A településre nagyon sok család érkezett a fővárosból, nagyobb városokból. Az eladás után az ottani árakhoz képest itt fillérekért jutnak házhoz. Amíg az eladásból megmaradt pézből tart, nagy probléma nincs. Azután sokan — jó esetben — alkalmi munkákból tartják fenn magukat és családjukat. Nem ritka azonban, hogy az ital, a kártyaadósság kiszolgáltatottá teszi az embereket. Ekkor pedig már elég egy körültekintés nélkül — akár két üveg sörért — aláírt papír. Vagy pár ezer forintért, kitöltve átadott számlakönyv és már nincs megállás a lejtőn.

Alig hihető történetek is szárnyra kaptak a községben. Mondják, hogy vannak olyan családok akik direkt a „balekok kihasználására” rendezkedtek be, amiből több tízmilliós havi — egyetlen hivatalos papíron meg nem jelenő — jövedelmük van. A függő viszonyba került becsapottakkal rendszeresen íratnak alá milliós adásvételi szerződéseket, számlákat. A fizetség ötven-hatvan ezer forint havonta „munkadíj gyanánt”. Rosszabb esetben pedig csak kosztot és kvártélyt kapnak, no meg annyit, hogy a napi bódulathoz szükséges pálinkát meg tudják belőle venni. Ezek azok a lekövethetetlen pénzáramlások, amelyek után semmilyen bevétele nem származik az országnak és — ahogy Berinde Ervin példája is mutatja — esély nincs arra, hogy valaha is beszedhető csengő forintot lát majd belőle az államkassza. Arról nem is beszélve, hogy tönkrement emberi sorsok, szétszakadt családok, esély nélkül felnövő gyerekek maradnak egy-egy csalássorozat után.