A francia elnök apja 61 év után szólalt meg magyarul

Jeles vendéget, Franciaország elnökének édesapját, Sárközy Pált fogadták a hét végén Alattyánon és Szolnokon. Több mint hat évtized telt el azóta, hogy az alattyáni birtok egykori örököse a történelem viharai miatt elhagyta az országot és Franciaországban kezdett új életet. Most úgy tért vissza gyermek- és fiatalkora helyszínére, mint a világ egyik legbefolyásosabb politikusának édesapja.

Szombaton Alattyánra látogatott. — Nagyon sok emlékem van a településről — mondta Sárközy Pál —, Lali bácsiról, a lovas fogatokról, a birtokon kiépített kisvasútról. Most jó ismét megismerni és látni a falut, visszatérni gyermekkoromba.

Hasonlóan pozitív érzésekkel töltötte el a szolnoki látogatása is. Bár a megyeszékhelyen már kevésbé volt találó a „megismerés”, hiszen, mint ahogy elmondta, Szolnok nagyon sokat változott, mióta nem járt itt.

— Csupán a készülő könyve miatt látogatott el az egykori alattyáni birtokra és a volt szolnoki szülőházba? — kérdeztük a 81 esztendős, korát meghazudtolóan még mindig sármos, idős embert, aki, elmondása szerint 61 év után szólalt meg most először magyarul.

— Elnézést, ha még keresem a magyar szavakat, de nekem is jóleső, hogy még emlékszem rá — válaszolgatott törtmagyarsággal Sárközy Pál. — Nézze, sok mindent csináltam már az életemben, de a festészet mindig velem volt. Szürrealista stílusban készítettem már vagy hatvan képet, s ezek kiállítását szervezem magyarországi helyekre a munkatársaimmal. A legtermészetesebb volt számomra, hogy Belgium és Németország, Franciország és az Egyesült Államok mellett Magyarországon is megjelenek alkotásaimmal.

Mi tagadás, a hazalátogatásomban jó adag nosztalgia is van, de hát ilyen már egy idős ember. Keserű-édes érzés most végiglátogatva visszarévedni ifjúságomba. Először ’44-ben, 16 évesen hagytam el apámmal az országot. Ő és nagyapám is itt dolgozott Szolnokon alpolgármesterként. Az orosz megszállás elől Ausztriába menekültünk.

De apámnak is, nekem is rettentő honvágyunk volt, s ’46-ban visszajöttünk. Szegény apám meghalt ’48-ban, s mivel engem épp ekkor akartak munkatáborba vinni a Szovjetunióba, anyám mondta, utazzak el innen, mert bárhol máshol jobb lesz, mint az oroszoknál. Mivel a budapesti és a szolnoki tanulóéveket követően Gödöllőn a premontreieknél jártam iskolába, így megtanultam franciául, s jelentkeztem a francia idegen légióba. Így kerültem Afrikába, majd rövid katonaélet után Franciaországba.

— Hogyan tudott beilleszkedni egy idegen világba?

— Én már csak jól tudom, hogy magyar szívvel nehéz külföldre menni! Borzasztó érzés volt. Igaz, hogy odakint rokonok, a Tóth család kint élő tagjai fogadtak be, de mégis, eleinte egyedülinek, kiszolgáltatottnak éreztem magam. Rettentő sokat dolgoztam, mire véglegesen elnyelt a kinti társadalom. Több házasságomból négy fiam és egy lányom született, de ők nem tudnak magyarul. Pedig én otthon énekelgettem magyarul a cigánydalokat, de hát...! Ismerik az aszonyokat, mindig leintettek!

— Végigjárva ifjúkora helyeit, előtörnek Önből az emlékek, beugranak egykori képek?

— Alattyán kevésbé, Szolnok nagyon megváltozott. Egyetlen házaspárral találkoztam Alattyánban, akit még régről ismertem, de mások már biztosan máshol járnak. Szolnokon pedig jó emlékeim vannak, gyermekkori önmagam miatt honnan máshonnan, mint a Kádár-cukrászdából (most Tünde cukrászda — a szerző).

— Mikorra várható Magyarországon a kiállítása?

— Hamarosan! A pontos idejét még nem tudom. De azt tervezem, hogy az összes gyermekemmel együtt térek vissza Magyarországra. Megmutatom nekik, hogy apjuk, nagyszüleik, dédszüleik, s a többi őseik hol éltek. De megmondom nekik azt is, legyenek büszkék a magyar vérükre!