Mindennapi kenyerünk

Bár sohasem éheztünk, bennünk él a tudat, hogy mennyire törékeny a jóllakás biztonsága. Régebben elég volt néhány aszályos vagy háborús esztendő, hogy az éhségtől válogatás nélkül hulljon ember, állat. Bár szerencsére most nem így állunk, helyette kitágult világunk szembesít bennünket más vidékek éhezőinek képével. Ráadásul körülöttünk is vannak bőven, akik ha nem is az éhhalál árnyékában, de nélkülözés közepette élik napjaikat. Nem is maradt, és mai napig sem marad a házunk táján pocsékba menő étel.

Ezért is lepett meg, hogy magukat rászorulóknak vallók időnként mennyire felelőtlenül bánnak az elvileg létfenntartásukhoz kapott, mások nehéz munkájával megtermelt táplálékkal. Tiszasason történik például, hogy érte sem mentek, másutt meg márkás gépkocsikból kikecmergő, nem nélkülöző polgártársaink lengetik az üres fazekukat. Persze, nem ez az általános kép. A legtöbb tisztes szegénységben élő rászoruló családnál jó helyre megy a segítő adomány, régi szép nevén az élet, ahol valóban köszönettel fogadják, megbecsülik.

Honlapunkon is többször hívtuk fel rájuk, például egy ilyen szolnoki családra a figyelmet. Ezért sem mehetünk el szó nélkül a dolog árnyoldala mellett. Ne adja Isten, hogy valóban ritka kinccsé váljon a mindennapi kenyér, de viszonylagos biztonságunkban sem szabad megfeledkeznünk a megbecsüléséről és tiszteletéről.