Amikor a gyerekekbe több emberség szorul, mint a felnőttekbe

A két srác éppen­ csak hazaugrott a strandról, hogy velünk találkozzon. Nyári szünet van, megérdemlik a pihenést. Akkor­ is vakáció volt, amikor azon a bizonyos estén elhatározták, hogy kinéznek a motoros találkozóra.

– Nem mintha lenne motorunk, egyszerűen csak látni­ akartuk a klassz járműveket meg találkozni a haverokkal – idézi fel az eseményeket ­Vitális Zsolt, aki idén júniusban fejezte be a Papp Bertalan Ószőlői Általános Iskolát Földváron.

– Este­ volt már, a strand mögötti részen láttuk meg a gyereket az árokban feküdni. Odamentünk hozzá megnézni, mi történhetett.

– Közben a felnőttek mind-mind elmentek mellette,­ odavetve neki, hogy „nem kellett volna neki ennyit innia, hagyjátok, srácok”,­ meg hogy „igyá’ még, tesó!”, de a legtöbben csak ­leszólták és becsmérelték­ – veszi át a szót a hetedik ­osztályt végzett Bencsik László.

A ­fiúk részletesen elmesélik, ­hogyan emelték fel a valóban részeg, magáról nem tudó fiút, húzták fel rá a nadrágját és vonszolták el a legközelebbi felnőttcsoportig, segítséget ­kérve tőlük.

– Sok támogatást először nem kaptunk, csak annyit tanácsoltak, hogy fektessük oldalra, ne fulladjon meg. Nem tudtuk, hogyan, mit kell tenni, egyszerűen csak végeztük azt, amit jónak láttunk.

„Soha nem csináltunk még ilyet…”

– Később szerencsére sikerült olyan embereket találnunk, akiknek átadhattuk az igen rossz állapotban lévő fiút és hajlandóak is voltak vele foglalkozni.

– Pár perc múlva már el akartak bennünket zavarni, hogy ne bámuljunk, ne legyünk útban.

„De valahogy… felelősséget éreztünk a sorsáért. Végig ott maradtunk vele, addig, amíg megérkezett a mentő és elszállította őt.”

Zsolti elárulja, annyit sikerült kideríteni a srácról, hogy Patriknak hívják és Sopron környékén lakik. Mindössze 15 éves, annyi majdnem, mint ők… Eltöpreng, szinte meg is lepődik, amikor megkérdezzük, miért segített mindenáron ennek az ismeretlen embernek, akivel soha nem találkozott és vélhetően nem is fog.

– Az jutott eszembe, hogy jólesne, ha rajtam is segítenének, ha bármilyen okból balesetet szenvednék vagy rosszul lennék az utcán. De most, hogy láttam, hogyan ­viselkednek a felnőttek közül­ jó páran, lehet, hogy ebben nem szabad reménykednem – ingatja a fejét.

– Alap, hogy segítek. Ez nem volt kérdés – válaszolja határozottan Laci, hozzá­téve, furcsa, de ez után az eset után kaptak hideget-meleget, tettük megosztotta a földvá­riakat.

Zsolti csak annyit fűz a kritikákhoz, hogy csinálják végig azt, amit ők tettek meg ezért a srácért. Talán még a lelkük is szebb lesz…

A szülők büszkék rájuk

– Soha nem beszélgettünk családi körben a fiúkkal arról, hogy hasonló helyzetekben mit illik és mint ember, mit kell tenni. Büszke vagyok rájuk, hogy így döntöttek, ugyanezt tettem volna én is – bólogat Laci édes­apja, az idősebbik Bencsik László.

Az édesanya, ­Bencsikné Vlaszák Brigitta azt mondja,­ egyszerűen jó látni, hogy fiából és barátjából Ember lett (nagy e-vel), ami manapság nem is olyan általános dolog. Lám, talán a nevelés és a szülői példa nem volt hiábavaló…

Joó Zsuzsa