A 98 éves Bíró Béla talán az utolsó magyar ember, aki ily részletesen mesél a világháborúról

– 1919. december 23-án születtem Abonyban. Látja, már a „második kilencesbe” léptem... – mosolyodott el minapi beszélgetésünk alkalmával Bíró Béla, aki megannyi, számunkra már szinte csak történelemkönyvekből ismert esemény átélője.

A második világháborút megjárt egykori katona fiatalokat megszégyenítő módon éli mindennapjait.

– Gyermekkorom óta kedvelem a virágokat. Mostanság is szeretettel gondozom őket. Itt vannak például a kaktuszaim, melyek most is gyönyörűek, hát még, amikor virágoznak.

– Nyáron borulnak virágba növényeim, de van köztük olyan, amely csupán egyetlen napig virágzik. Jöjjön el akkor is, érdemes megnézni – invitált határtalan barátsággal az idős férfi és gondozója.

Egy kis asztalhoz ülve pedig egyszerre régi élmények armadája kelt életre.

– Négy elemit és négy polgárit végeztem, ennek már éppen 84 éve. Szakmát nem tudtam tanulni, hiszen édesapám hadirokkant volt, így mindjárt kellett a pénz. Tízéves koromban már dolgoznom kellett – kezdte történetét.

– 1940 decemberében vonultam be katonának Cegléden, a rá következő évben pedig visszakaptuk a Délvidéket. Többek közt ott is szolgáltam... – nyílt is a hosszú évtizedek alatt teljesen ép állapotban megőrzött dögcédula, s a katonakönyv.

– Szolgálatteljesítésem alatt a szüleim kérvényezték, hogy engedjenek haza, mivel családfenntartó vagyok. Haza is térhettem, s visszamentem a temetkezési vállalathoz dolgozni. Hamarosan azonban újra behívót kaptam, ezúttal Párkánynánára.

– Huszonnyolc napos gyakorlatra mentem, ebből persze nyolc hónap lett – emlékezett vissza, s folytatta:

– Egy német tiszt tanított minket harckocsis feladatokra. Emlékszem jól, büntetésből a jármű alatti szűk résen kellett átbújnunk – tette hozzá.

A megpróbáltatások nagy része azonban csak ezután következett.

– 1944. május 2-án már a frontra kerültem. Ráadásul nagyon veszélyes helyre, a Pripjet-mocsarak mellé. Ott ugyanis partizánok tevékenykedtek, aknákat raktak le a környéken. A partizánok ránk vadásztak, mi pedig rájuk – mondta.

– Közben parancsot kaptunk, hogy 8–10 ember menjen ki „boronálni”. A boronálás azt jelentette, hogy lóhoz fogatott vasboronával találjuk meg az aknát, hogy az robbantsa fel őket.

„A partizánok géppuskával rontottak ránk, mi egyszerű puskával támadtunk. Nagyon rosszul voltunk felfegyverezve”

– beszélt a korabeli eseményekről, s azt is elárulta, társaival Kőrösmezőnél lépték át a magyar határt, ezután mentek tovább Kolomejáig és Horodenkáig.

– Ekkortájt őrvezető voltam és rendfenntartóként működtünk ezeken a területeken. Akkor már nem nagyon folytak harcok a környéken, de a lőszerünk is elfogyott. Két lövedéket kaptunk csupán.

– Összebeszéltünk a társakkal, bármi történjék, szibériai fogságba nem kerülhetünk. Ha nagyon szorulna a hurok, az egyik töltényt magunknak hagyjuk meg... – szökött könny az idős úr szemébe, aki mint mondta, őrként sem volt egyszerű a katonaélet.

– Egy éjszaka leváltottak az őrségben. Lefeküdtem. Nem sokkal később felráztak, hogy keljek fel, menjek újra szolgálatba. Azt mondtam nekik, „de hát most jöttem be!”.

– Mint kiderült, az oroszok közül valaki átkúszott hozzánk és „ellopta” az őrségben lévő katonát. Hajnalban, amikor már kitisztult az idő, jól lehetett látni a nyomokat. Kihallgatták, hogy megtudják, milyen erővel jöttünk – taglalta.

Az amerikai és az orosz csapatok közeledése a háború végét jelentette az abonyi veteránnak és társainak egyaránt. A hazaút ellenben nem párosult könnyű küldetéssel.

– Egy reggel, amikor a bunkerben felébredtem, a társaimtól tudtam meg, hogy vége van a háborúnak. Akkor már parancsnokunk sem volt.

– Ezután arról szereztünk tudomást, hogy nyolc kilométerről jönnek az oroszok, harminc kilométerről pedig már amerikai csapatok közelednek.

„Megmondom őszintén, szétszedtem a pisztolyomat és a puskámat is.”

– „Ezekkel már nem öltök embert”, gondoltam magamban. Egy patak szélére értünk, s ott arra kértek, rakjuk le a fegyvereinket, nadrágszíjainkat és a borotvát.

– Ezután pedig mondogatták, „Budapest, Budapest”. Jelezve, hogy mehetünk. Hát elindultunk egy köves úton. Ahogy mentünk, egy teherautó került el minket, rajta körülbelül tíz emberrel.

– Alig gyalogoltunk két kilométert, a jármű visszafelé haladt, ám akkor már puska volt a rajta lévők vállán. Egy község széléhez értünk, amikor sorozatlövést kaptunk a levegőbe.

– Rögtön leszaladtunk az árokba, odajöttek hozzánk a katonák, s akik civil ruhában voltak, kiszedték az árokból. Azt hitték, partizánok voltak. Hiába mondtuk nekik, hogy nem azok – mesélte a több mint hetvenéves emlékeket.

– Amint beértünk a faluba, husángokkal ütöttek bennünket. Jól emlékszem, innen láttuk Breslau (ma: Wrocław, Lengyelország) ostromát is. Nagy kiabálás tört ki a környéken, mígnem kiderült, megérkeztek az oroszok.

– Körbevettek bennünket. Azt mondták egy tolmács kíséretében, hogy minket nem szabad bántani. Öt napig kísértek bennünket, enni pedig semmit sem kaptunk. Utolsó nap jutottam egy darabka répához, hát beteg is lettem tőle.

– Végül is beértünk Breslauba, s nem sokkal később fogságba kerültem – fűzte tovább gondolatait. A táborbeli állapotokról megtudtuk, több katona is volt, akiket megvertek.

– A német katonákkal kegyetlenül bántak az oroszok, különösen, akiknél megtalálták a hónuk alá tetovált SS jelzést – fűzte hozzá.

A vonat ablakából látta meg a magyar zászlót

Bíró Béla számára a táborbéli fogságból végül mégiscsak megnyílt az út hazáig.

– Egy alkalommal szólt valaki a lágerben, hogy magyarok jelentkezhetnek munkára. Egy cukorgyár lerakatához értünk, ugyanis cukorzsákokat kellett vagonokba rakni.

– Azt mondta nekünk a tiszt, ha jól dolgozunk, fél év múlva hazaenged minket. Alig álltunk a lábunkon, nemhogy cukrot vigyünk. Éhesek voltunk – idézte fel.

A leleményesség azonban a körülmények dacára sem hagyta el Béla bácsit és a zsákokat cipelő embereket.

– Megrúgtuk annyira a zsákot, hogy kiszakadjon, majd rögtön enni kezdtük a cukrot, hát így mindjárt jobban álltunk. Ezután jól tele raktuk vele a zsebünket. A tiszt nem volt akkor velünk, ezért tudtuk ezt megcsinálni – csillant fel apró mosoly Béla bácsi arcán.

Ezernyi embertelen körülmény után végre jöhetett a szabadságot ígérő hazatérés.

– Megállt valahol a vonat, s megláttam az ablakából, hogy zászlók vannak kitéve, köztük a magyar is. Már ugrottam is le a vagonról, kezet se fogtam a velem utazó külföldi társaimmal.

– Gondoltam, ha valahol magyar zászló lobog, ott magyarul is beszélnek. Hát ilyen körülmények közt végül 1945. november 8-án értem Abonyba – került elő ismét a katonakönyv, mely élő történelemkönyvként erről a nagy pillanatról is örökre megemlékezik.

Hartai Gergely