Így fér meg együtt az informatika és a művészet is Brigi életében

Brigitta érdekes, „kettős élete” azonban nem hogy fárasztó vagy összeegyeztethetetlen a mindennapokban, hanem még inkább motiváló, húzóerőként hat rá. Erről a lenyűgöző életfelfogásról beszélgettünk vele.

– Úgy tudom, izgalmas gyermekkorod volt. Mesélj egy kicsit! Hol nőttél fel?

– Erre mindig nehézkes válaszolnom. Szeretem azt mondani magamról hogy világpolgár vagyok, révén hogy több országban éltem az évek során.

– A legtöbb időt azonban Szolnokon töltöttem, és a szívem mélyén a mai napig ott az én otthonom.

– Gyermekként a Szent-Györgyi Albert Általános Iskolában tanultam (az összevonás előtt még a Hermann Ottó Általános Iskolába járt, ahogy e cikk szerzője is – a szerk.), majd Olaszországba költözésünk után is Szolnokon folytattam tanulmányaimat a Széchenyi István Gimnázium rajz és dráma tagozatán.

– Itt csak két évet töltöttem, ugyanis a 11. osztályt már a Bodajki Hang-Szín-Tér Művészeti Szakközépiskolában kezdtem (Székesfehérvártól fél órára – a szerk.), ott is érettségiztem le, majd elkezdtem egy Alkalmazott és Tervező Grafikus OKJ-s tanfolyamot.

– Emlékszem, még Szolnokon, tizedik osztályban hangzott el egy rajz órán, hogy aki tényleg fejlődni szeretne a szakmában, annak inkább művészeti középsuliba kellene mennie, ahol külön szakmai napokat tartanak.

„Az pedig már csak az élet tréfája volt, hogy év végén teljesen véletlenül Székesfehérvárra költöztünk, ahol aztán nem is volt kérdés, hogy a Bodajki Művészeti Szakközépiskolába szeretnék járni.”

– És lám, úgy is lett, ahogy a Széchenyi gimis rajztanárom megjósolta: öt napból hármat csak a szakmának szenteltünk, a maradék két nap pedig közismereti tárgyakra maradt. A fehérvári művészeti közösség rengeteget formált a stílusomon és a személyiségemen.

– Itt nem feltétlenül csak a művészetet tanuló diákokra és tanárokra gondolok, hanem azokra a művészlelkű emberekre is, akikkel mindeközben találkoztam. A Museum Cafe volt a művsulis éveim otthona, ahol olyan barátokat szereztem, akikre a mai napig számíthatok.

„Voltak filozófusok, táncosok, feltörekvő zenészek, festők és tetováló művészek, na meg a költészetbe szerelmes, magányos farkasok.”

– Valójában e kávézó társaságában találtam rá önmagamra, itt kaptam a legtöbb inspirációt. Ez volt az a hely, ahova bármikor is mentem, mindig akadt valaki, aki őszintén osztotta meg művészetét, látásmódját, élményeit, akkor is, ha vadidegenek voltatok egymásnak.

– Többször rendeztünk kiállításokat és koncerteket is a kávézóban. Rövid ideig a fotózásba is belekóstoltam, mert néha én fotóztam az ottani koncerteken. Sajnos már eladtam a fényképezőgépem, de még az is lehet, hogy visszatérek a fotózáshoz is. Bár lehet, hogy csak a nosztalgia beszél belőlem.

– Mikor érezted először, hogy a művészetek világában érzed igazán jól magad?

– Bár lenne egy jó kis szaftos sztorim, egy pálfordulásom, ami jól illene ide. Sajnos azonban nem egy kiemekedő, inspiráló élmény miatt kezdtem rajzolni. Kicsi korom óta szerettem a fejemben lévő mély csendet, amikor ceruzát és papírt ragadok.

– Megrajzolni az élményeimet, elmenekülni az általam teremtett, saját kis világomba. Akár meditációnak is fel lehet fogni, hiszen olyankor mindent és mindenkit kizárok órákra, csak elmélyülök az alkotásban.

– A rajz egyben közösségi programnak is tökéletes, mert sok más művésszel és stílussal is megismerkedhetsz. Ezért örök hálám a szolnoki vizunak (vizuális kultúra fakultáció – a szerk.). Nem emlékszem, konkrétan mikor lettem vizus, de a bizonyítványom szerint általános iskola első osztályától kezdve.

– Bár a költözködések miatt kiesett egy-két év, de összességében majdnem hét teljes évet töltöttem el délutánonként a vizuban. Ott sikerült jobban kitárulkoznom, kipróbálnom más technikákat. Sikerült egy olyan befogadó közösség tagjává válnom, akik mindenkit családtagként kezeltek.

– Emlékszem, hogy egyhetes vizus táborokat is rendeztek nyaranta.

„Én világéletemben féltem festeni, viszont ott megkedveltették velem az ecsetet és a vásznat. Azóta is festek, sőt, sikeresen el is adtam már saját festményt.”

– Évekkel később, 25 éves koromban újra felkerestem a régi vizus tanáromat, hogy néhanapján esetleg becsatlakozhatnék-e az órákra, legnagyobb meglepetésemre pedig tárt karokkal várt. Köszönöm szépen Edina néni!

– Imádsz rajzolni és csodásan forgatod a ceruzát vagy az ecsetet, mégsem ezzel keresed a kenyered?

–Ez sajnos vagy nem sajnos – magam sem tudom eldönteni –, így van. Ennek igazából több oka is van.

– Az egyik az, hogy bár tanultam tervező grafikát, Photoshop és Illustrator használatot, engem sosem kötött le a gondolat, hogy weblapot vagy logót tervezzek. Bár a technika egyre jobban kiszolgálja a grafikusokat a jobbnál jobb táblagépek megjelenésével, nekem mégis idegen az egész.

– Ami azért is irónikus, mert az informatika világából szerzem a megélhetésem, immár ötödik éve.

„Nekem mégis fontosabb az a rituálé, amikor kifeszítem a vásznat, előkészítem az ecsetet, aztán megszűnök létezni egy kicsit. A legjobb pedig, amikor az egész szobát betölti a grafit vagy a festék illata.”

– Szerintem egy kézzel rajzolt vagy festett kép sokkal emberibb, személyesebb, mert míg a táblagépen kitörölheted a hibáidat, itt kreatívan kell megoldanod, ha vétettél.

– És a radír?

– Bodajkon megtanítottak arra, hogy ne használjam a radírt, mert egy igazi művésznek képesnek kell lennie kijavítani a hibáit. Így neveltek bennünket a precizitásra és a kreatívabb gondolkodásra. Nem is tudom, mikor volt a kezemben utoljára radír... talán nyolc éve.

– A másik indok, ami miatt nem ezzel keresem a számlákra valót, hogy én kicsit más irányból közelítem meg a „művész” fogalmát. Sajnos szörnyen önkényes vagyok. Nem mindig van kedvem megrendelésre dolgozni, főleg akkor, ha szűkös határidőn belül kell leadni egy munkát.

– Bár a mai napig vállalok „megrendeléseket”, azért sokszor válogatok. Szeretem, ha a megrendelő pontosan tudja, mit szeretne, ha nem nekem kell kitalálnom az ő gondolatait.

– Azt hiszem, sok grafikus közös problémája, amikor a kedves megrendelő csak annyit mond, hogy szeretne például egy logót. Jó, de milyet? A „modern” és a „ütős” nem elég válasz.

– Emiatt sajnos nem voltam elég kitartó, nem tudtam tovább menni ezen a területen. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy Magyarországon nehezebb művészként megélni, mint például Spanyolországban vagy Norvégiában, mert máshogy kezelik a tehetségeket, de ebbe inkább ne menjünk most bele.

– Mi lenne a legnagyobb vágyad, amivel kamatoztathatnád a tehetséged?

– A legnagyobb vágyam, hogy lehessen egy saját kiállításom.

– Ahhoz egyáltalán nem ragaszkodom, hogy a művészetszeretők megvásárolják a képeimet, egyszerűen csak szeretném megosztani az emberekkel, hogy érzem magam a mindennapokban. Akár fogalmazhatnánk úgy is, hogy szívesen invitálok mindenkit az én kis világomba.

– Olyan jó lenne, ha több emberhez eljuthatna a munkám, és az elemzéseket is szívesen hallgatnám! Félre ne érts, nem az elismerés után epedezem, hiszen mindig zavarba jövök, ha egy hozzám közel álló személy megdicséri a munkámat.

„Sosem tudok rá hirtelen jól reagálni, mert minden képemben van egy kis részem, egy kis önmagam, így ha nem is közvetlenül, de a külső szemlélő engem is elemez.”

– Kicsit ellentmondásos, hogy ennek fejében mégis megmutatnám a nagyérdeműnek az alkotásaimat, de teljesen más, amikor vadidegenekkel osztom meg a munkásságom.

– Nem feltétlenül azt festem vagy rajzolom meg, ami engem nyomaszt, sokszor csak valamilyen reakciót, érzelmet szeretnék kiváltani a másikból.

– Kíváncsi vagyok azokra a konstruktív kritikákra, amikor nem engem látnak a képekben, hanem saját maguk eldöntik, mit akarnak látni.

– Gondolj csak bele, ha kiállításra mész, akkor magát a képet elemzed, nem a művészt.

– IT-s állás, művészlélek... Hogyan fér ez össze a mindennapokban?

– Úgy gondolom, hogy el tudom választani a kettőt egymástól. Ráadásul kamatoztatni is tudom, hiszen egy-egy stresszesebb nap után jól esik, amikor az alkotás által ki tudok kapcsolni.

– Elvonom a figyelmem, kiadom magamból a problémákat, amik a képeim témáján is meglátszanak.

– Volt olyan munkahelyem, ahol kifejezetten engem kértek meg, hogy rajzoljam meg a munkatársaim alakját egy pólóra, mint búcsúajándék. A céges karácsonyi ajándékozásnál is kreatívoskodtam.

– Viszont sajnos találkoztam már olyan munkáltatóval is, aki kerek-perec elmondta, hogy azért nem szeretne foglalkoztatni, mert szerinte csak elnyomnák a tehetségem.

– Szerencsére a legtöbb munkahelyemen nem volt probléma, sőt. Úgy vettem észre, hogy a multik világában, főleg az IT szférában, jól jöhet, ha az ember egy kicsit más szemszögből áll a dolgokhoz.

– Más perspektívából szemlélődik egy olyan ember, aki analitikus beállítottságú, mint egy művészlélek, és ezzel nincsen semmi baj. A diverzitásé a jövő.

Brigi a közelmúltban létrehozott egy Facebook-oldalt Art of Mine címmel, melyen a későbbiekben elkészült alkotásait szeretné csokorba gyűjteni. Remélhetőleg eléri célját, mert ha igen, mi biztosan az első látogatók között leszünk a saját kiállításán!