A karcagi keletkutató szerint a Kunság tartást ad az embernek

– Korábbi műveiből is kitűnik, régóta foglalkoztatják a kunok kultúrájának keleti gyökerei…

– Igen, ez volt a témája a PhD doktori disszertációmnak, amit 2001-ben summa cum laude védtem meg a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen. A rákövetkező évben, tizenhat esztendeje áldott emlékű professzorom, dr. Ujváry Zoltán szerkesztésében kiadta az egyetem.

– A mostani kötet ennek a kéziratnak az átdolgozott, az újabb kutatási eredményekkel kibővített kiadása. Fontosnak tartom, hogy a keleti örökség erősítse azt az öntudatot, amely a Nagykunság lakóit mindig is jellemezte.

– A nagy- és kiskunok közel nyolcszáz éve élnek a Kárpát-medencében. Ilyen hosszú ittlét után mennyire maradtak keleti embernek?

– Igen, a nagy-és kiskunok… Ez elsősorban földrajzi fogalom, a török utáni időben, sőt, a Rákóczi-szabadságharc után alakult ki. A Nagykunságra többen tértek vissza a szatmári békességet követően, mint a Kiskunságra, tehát ez esetben ez számszerű fogalom inkább, s nem a termetre vagy egyéb, törzsi-nemzetségi dologra vonatkozik.

– Hogy mennyire keleti emberek? Mentalitásukban, hagyománytiszteletükben mindenképpen azok maradtak, aminek történeti okai vannak. A mai megyerendszer kialakulásáig autonómiában éltek, ami zárt társadalmuknak köszönhetően a szellemi, de a tárgyi kultúrában is megőrzött számos keleti elemet.

– Ez az örökség megtartó erő volt az életükben?

– Feltétlenül, és ezt az örökséget mutatom be, a nyelvemlékektől, a szokáshagyományokon át, a tárgyi kultúráig és táplálkozási sajátosságokig. A kunsági táj varázsos hely, nem ereszti az embert.

– Kerüljön a világ bármely sarkára, minden „idevalósi” lesz. Jó ide visszatérni, élni. Tartást ad az embernek. Nehéz volt itt az élet, de a konokság, a kitartás erény is egyben. Nincs identitás-problémája a kunsági embernek. Tudja a helyét, és ez a mai világban nagyon fontos!

– Mondják, hogy az egykori népességfogyás miatt ma kunnak lenni inkább vállalás, mint vérség kérdése.

– A népességpusztulást általában a török hódoltság rovására írják. Azonban a történészek pontosan tudják, hogy egyfajta természetes migráció is volt. Nyilván sokan elmentek azokról a területekről, amelyeket a harcok érintettek. De aztán újra megülték azokat.

– A másik tény, hogy a népesség pusztulását nem is a török elleni harcok, hanem a „morbus hungaricus”-nak nevezett betegség, a tüdőbaj, a rossz higiénés viszonyok, az ihatatlan ivóvíz okozták. A demográfiai viszonyok a tizenhetedik századot követően jelentősen változtak.

– Ami a vállalás és a vérségi kapcsolatokat illeti, valóban, ma már nem annyira genetika kérdése kunnak lenni, mint inkább vállalásé. Annak vállalásáé, hogy az ember ehhez a kulturális közösséghez tartozzék.

– A kun identitásnak mindig más-más megnyilvánulási formái voltak, egyfelől származástudatot takar, hiszen a kun eredetű családnevek, a Garaguly, Kada, Karakas ezt egyértelművé teszik, másfelől a redemptióhoz, az önmegváltáshoz, mint közjogi státuszhoz való kötődés is jelen van e történeti tudatban.

– Olykor a politika is felerősítette és megváltoztatta a hangsúlyt, hiszen a lokális kultúra felmutatásának igénye mindig valami külső nyomás hatására erősödik fel. Érdekes és nagyon összetett dolog ez.

– E kötetben ennek a témának külön fejezetet szentelek. Igen, a keleti örökség, ami egyrészt a kun műveltség hagyatéka, másrészt a török hódoltság hozadéka, máig markánsan megmutatkozik a Kunságban. Nagyon színes, izgalmas kérdés ez, emiatt is nagyon szerettem írni ezt a kötetet.

– Hamarosan megjelenik egy másik kötete is, eddigi munkásságának könyvészete, bibliográfiája. Hány művet ölel fel ez a lista?

– Nem kötet, hanem füzet lesz. Összegzése, felsorolása, válogatása az elmúlt harminc év alatt írt munkáimnak. A számadás idejét élem, bár nem lezárt az életművem.

– Sokat szeretnék még dolgozni, de fontosnak tartom egybegyűjteni azoknak az írásoknak a címét, melyek különböző városokban, múzeumi évkönyvekben, egyéb, tematikus kötetekben jelentek meg.

– Magam tizennégy önálló kötetet jegyzek, szerkesztő-kiadóként pedig negyvenet, amit az én kutatási területemhez közel álló kollégák munkáiból adtam ki. Az elmúlt években száznál több tanulmányom jelent meg.

– Szerencsés voltam, mert múzeumban dolgozhattam, ami inspirálja az embert. Sokat köszönhetek a szolnoki Damjanich János Múzeumnak.

– Eddigi munkásságával hol jelölné ki saját helyét a Kunság kutatóinak rangos és népes névsorában?

– Nehéz erre a kérdésre szerényen válaszolni. Jól kutatott terület a miénk, ami a nagy elődöknek is köszönhető. De annak is, hogy 1985 óta él a Jászkunság Műhely, amely háromévenként számot ad a legújabb kutatási eredményekről. Publikálási lehetőség is van bőven.

– A Nagykunság néprajzával, a kun műveltség emlékeivel Györffy István néprajztudós, a nyelvével Mándoky Kongur István turkológus foglalkozott. Ha magam kellene elhelyeznem, kettőjük mögé tenném a helyem, mert voltaképpen összehasonlító néprajzzal egyedül én foglalkozom.

– Ez speciális terület, jól kell ismerni hozzá a törökségi kultúrát is, biztonsággal mozogni azon a terepen is és benne élni ebben, amely végső soron a kutatási területem. Nagy szerencsém volt az életem során, mert rátaláltam erre az ösvényre, és nem is akarok róla letérni soha!