A magyar gyümölcsök zamatára is meg kell érni

Miután anyai ágon nagy- és dédszüleimet – értően gazdálkodó „értelmiségi parasztként” – kuláknak minősítették, nekem, a szolnoki tanyákról városba száműzött gyermeknek az államosított gyümölcsfelhozatal jutott osztályrészül.

Mészáros Géza

Télen például déligyümölcs néven fogyasztottam a nagy és büszke Szovjetunió baráti afrikai államaiból engedélyezve behozott narancsot és banánt. Sem küllemükben, sem állagukban, sem színükben, sem ízükben nem leledztek eredeti állapotukban. Inkább levedztek, barnásan, petyhüdten, keseredetten. Tavasszal és ősszel naptól elzárt konzervben jutottunk némi vitaminhoz, nyáron pedig az ízfokozott cukros bambi volt a sláger.

A katonaságnál megismertették velem a hitlerszalonnát, ami gyümölcsöt csupán nyomokban, ám keményítőt, továbbá állati(!) és egyéb ismeretlen eredetű anyagokat bőséggel tartalmazott. Kamaszkoromban a haverokkal, koncertek alatt, olykor-olykor a pohár fenekén is gyümölcsöket kerestem, és nem akartam elhinni, hogy a triplisec nem vitaminbomba, a Hubertus alapanyagát pedig nem az erdei szedresből nyerik.

Kis túlzással drága feleségemnek köszönhetem, hogy felnőtt fejjel hiteles információk birtokába juthattam gyümölcsfronton. Pontosabban anyósomnak és apósomnak. A veteményesek társaságában gyümölcsbokraik és -fáik vannak. Általuk és a jó vidéki szokás szerint éves bérletet kaptam a konyhájukba, kamrájukba, de még a föld alatti titkos lepárlójukba is.

Így aztán ma már szezonálisan takarmányozhatom a frissen érett és szedett epret, málnát; meggymártásokat, barackkompótokat, szilvalekváros palacsintákat eszem, alma- és körtepálinkákat iszom, melyek sírig tartó ismeretekkel látnak el a magyar gyümölcsgasztronómia világában.

Megértem hát rá!