Az iratok pusztulásának különféle eseteit mutatják be

A kiállítás ellentmondásos módon arról szól, hogy mi nincs a levéltárban, mondja Mucsi László, miközben egy évszázados, a Nagykunság elpusztult egykori településeit ábrázoló térkép előtt beszélgetünk egymással.

– A tárlat ötletét az a tapasztalat adta, hogy gyakran azért nem tudunk egy keresett iratot az ügyfelek rendelkezésére bocsátani, mivel már nem lehet megtalálni. A nyilvántartásban esetleg még szerepel, vagy tudunk róla, de vagy elveszett, vagy megsemmisült.

– A középkori és kora újkori anyagunk elég szegényes, a történelem jórészt elemésztette őket. A kiállításunk velük kezdődik, s négy nagy egységben mutatja be az iratpusztulás módozatait.

Mucsi László közlése szerint a levéltárak egyik legnagyobb ellensége a háború, és mindjárt elkeserítő példákat sorol arról, hogy mi mindent tüntettek el emiatt az évszázadok.

– Kolbászszék valamikor a Nagykunság központja volt, s ma puszta van a helyén – mutatja a térképet – De iratanyagával együtt az itt látható települések többsége is elpusztult – mondja.

Amint kiderült, nem csak a településeké, de a vármegye levéltára is megszenvedte a történelmet. Jelentős iratpusztulás történt a török korban, illetve a felszabadító háborúk alatt és a Rákóczi-szabadságharc idején is.

Amikor a török hódoltság alá került Külső Szolnok vármegyét Heveshez csatolták, a vármegye iratai először Egerbe, majd végül Fülekre kerültek. Amikor 1682-ben Thököly Imre megostromolta Fülek várát, leégett a levéltár. Megyénk megmaradt 17. század közepéről való iratai ma főleg Egerben találhatók.

– Nehéz meghatározni, hogy pontosan milyen típusú iratok vesztek el ebben az időszakban, de azt tudjuk, hogy már a 18. században is gondot jelentett a hiányuk – vonta meg ennek az időnek a mérlegét a levéltáros.

– Amikor 1794-ben határperekhez szükséges dokumentumokat, térképeket kerestek a Jászkun Kerületben, már nem voltak meg, így születhettek olyan levelek, mutat az egyik vitrinre, amikben az egykori jászkun kapitányok leszármazottjától, gróf Andrássy Istvántól tudakozódik a kerület, hogy a családi levéltárában maradtak-e fenn ilyen dokumentumok.

– De keresték őket az egy időben itteni birtokos Német Lovagrend levéltárában is, vagy tudakozódtak utánuk Pray György nagyváradi kanonoknál, aki történetíróként hivatkozott egy általa látott, IV. Kun László által kiadott, a kunok kiváltságait soroló oklevélre – mutatja az erről szóló latin nyelvű levelet Mucsi László.

A gond pusztán annyi volt, hogy a kanonok tipikus tudósként már nem emlékezett rá, pontosan hol találkozott a kulcsfontosságú irattal. Pusztán a róla szóló jegyzeteket tudta átadni a Jászkun Kerületnek.

Innen nagyot lépünk az időben, az 1919-es kommün és a román megszállás idejéig, ahonnan szintén horrorba illő jelenetekről maradtak híradások. A vörösök és a románok is rendet vágtak az akkor a vármegyeházán őrzött értékes dokumentumokban, főleg a Jászkun Kerület irataiban.

Későbbi jegyzőkönyvek tanúsága szerint a megyeháza körül néhol embermagasságban álltak a kidobált okmányok. Voltak, amikből a vörösök a bélyegeket vagdosták ki, a régi királyi adománylevelekből meg csak a bádogtokok maradtak meg. Az utóbbiak talán még lappanghatnak valahol.

– Nem maradt a pusztítással adósunk a II. világháború sem. Mielőtt Szolnok 1944 októberében frontterületté vált, igyekeztek a megmaradt irattárakat a Dunántúlra menekíteni, s ott teljesedett be a sorsuk. Szelevény község anyagát például Perbálra szállították, s a háború után pusztán ennyit találtak belőle – mutat egy összesen ujjnyi vastagságú dossziét a levéltáros.

– A vármegyei anyagból a legértékesebb középkori és kora újkori okleveleket először Jászapátiba, majd onnan ismeretlen helyre vitték, máig sincsenek meg, valószínűleg megsemmisültek.

– Az iratok többi része a háború végén Esztergomba került, onnan csak egy részük jutott vissza a megyébe. A pozitív példa Karcag, melynek ládába zárt értékes iratai néhány évvel a háború után visszakerültek a városba.

Ezen esetek mellett a puszta vandalizmusra is akadnak példák, mutatja Besenyszög bekötött közgyűlési jegyzőkönyveit Mucsi László. A jókora kötet közepén egy puskalövés nyoma éktelenkedik, örökre olvashatatlanná téve a tartalmát.

Kisújszálláson meg a Vörös Hadsereg katonái taposták össze és öntötték le tintával a kezük ügyébe került dokumentumokat. A háború emlékeitől búcsút véve, a politika okozta pusztulás emlékei jelentik a következő állomást.

– A huszadik századi politikai változások nem kímélték a levéltári és könyvanyagot. Először 1944-ben, amikor felgyorsult a zsidóság elszigetelése, hoztak pontos jegyzékkel ellátott rendeleteket a zsidó szerzők munkáinak begyűjtéséről.

– A háború után ugyanez történt a fasisztának minősülő sajtótermékekkel, annyi különbséggel, hogy ez már a magánkönyvtárakat és irattárakat is érintette. Emiatt rendszeres razziákat is tartott magánházaknál a rendőrség. Még olyan mű is szerepelt a listán, mint Kosztolányi Dezső 1920-ban szerkesztett Vérző Magyarország című kötete.

A levéltáros arra a tényre is felhívta a figyelmet, hogy ekkor pusztult el több értékes megyei magánlevéltár is.

– Ez jórészt azért történt, mert tulajdonosaik elmenekültek a háború elől, és már nem tértek vissza. Bár kormányzati szinten próbáltak tenni valamit a megmentésük érdekében, ám a Szapáry család tiszaburai levéltárának és a Horthyak kenderesi iratainak is nyoma veszett.

– Az utóbbit Kenderesről 45-ben beszállították a kunhegyesi rendőrségre, ahol egy év múlva már semmit sem találtak belőle. Valószínűleg fasisztának minősített sajtótermékekként megsemmisítették őket, a burai levéltárat meg egyszerűen eltüzelték.

– Komoly veszélyt jelentett az iratokra a háborút követő papírgyűjtési kampány is. A mai jogszabályok között ez nem történhetne meg, de akkor például a debreceni levéltár anyagát Szedő Antal szolnoki vármegyei levéltáros a papírgyárban fedezte fel, ahonnan csak több mázsányi cserepapír összegyűjtésével tudta megmenteni.

– Neki és a hatalmas értékű könyveket ugyanígy mentő Kaposvári Gyula szolnoki múzeumigazgatónak is emléket állít a kiállításunk – mondja a levéltáros, akitől befejezésül azt is megtudjuk, hogy az utolsó politikai indíttatású iratmegsemmisítés az 56-os forradalom idején volt, amikor a népharag sok sajtóterméket pusztított el.

– De olyan is gyakran megesett, hogy a párttagok a rájuk nézve terhelő dokumentumokat tüntették el a pártbizottságok káderanyagaiból – zárta a rögtönzött tárlatvezetést Mucsi László, akivel még egy pillanatra megállunk az utolsó, még készülő vitrin előtt. Abban ugyan sem háború, sem politika nincsen, de szintén nagy veszélyre hívja fel a figyelmet.

A dokumentumokat pártállás nélkül rongáló természetes károkra. Egykor elázott, penészfoltos, vagy különféle rovarok, rágcsálók által megtámadott régi iratok néznek ránk az üveg mögül, annak tanúságaként, hogy nem csak egyedül képes az ember saját javaiban kárt tenni.

Régi levelekbe csomagolta áruját

Egy vitrinben a szabadságharc leverését követő rendeletek sorakoznak, melyekben elrendelik a forradalmi rendelkezések megsemmisítését, valamint a Kossuth-bankók begyűjtését is.

Kunszentmártonban emiatt annyira nem maradt helyi fizetőeszköz, hogy egy időre újra forgalomba kerültek a Bécs által gyűlölt magyar papírpénzek.

Egy most kiállított 1880-as divatlapban meg arról lehet olvasni, hogy közel negyven évvel a forradalom után egy jászberényi pecsenyesütő még a szabadságharc korából származó levelekbe csomagolta a piacon a portékáját.