A doktornő gyermekkori álma vált valóra az afrikai misszióval

– Nem szokványos hivatás az öné, hiszen csak kevesen választják a missziós szolgálatot. Meséljen a kezdetekről!

– F. R.: 1971-ben születtem Budapesten. Tanulmányaimat 1989-ben kezdtem a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen. Már tizenkét éves koromban missziós orvos szerettem volna lenni. Ezután viszont harminc évig elfelejtettem ezt az álmomat. Most viszont már négy éve élem. Ezekben a napokban pedig ismét Afrikába készülök, pontosabban Nigériába, az ötödik missziómra. Két gyermekem van. Férjem Greguss Sándor író, ám e tevékenysége mellett dokumentum- és természetfilmek készítésével is foglalkozik. Ami pedig a munkámat illeti, négy évvel ezelőtt jelent meg egy felhívás a Facebook-on, hogy missziós orvosokat keresnek. Legnagyobb meglepetésemre be is kerültem egy orvoscsoportba. Sándor közben egyre csak biztatott, hogy engem biztosan beválogatnak majd. Jól tudta, hogy ez a gyermekkori álmom. Végül el is juthattam Ugandába.

– Az ottani élményeit könyvében is megírta…

– F. R.: Amikor hazajöttem, akkor kezdtük el írni Sándorral az „Afréka” című könyvünket, s létrehoztuk az Afréka Alapítványt is. Munkám során aztán megismertem dr. Csókay András főorvost, akivel együtt építjük az alapítványt. Ő már többször is járt missziós céllal Nigériában, amíg én egyszer Ugandában. Emlékszem, útjai során olyan eset is előfordult, hogy egy egész műtőt vitt ki a helyszínre bőröndökben.

– Milyen élethelyzetek, tapasztalatok jellemzik afrikai szolgálatát?

– F. R.: Uganda mellett Kongóban is dolgozhattam, mégis leginkább a nigériai misszióhoz ragaszkodunk. Ezt ugyanis a katolikus egyház tartja fent, ezért a hozzáállás is teljesen más. Odakint két atya is vigyáz rám, s nyugodtan mondhatom, ők a testőreim. Azaz, ha őket nem lőtték le, kiszállhatok az autóból. Ám eddig soha, semmiféle bántódásunk nem esett. Nem is csoda, hiszen rengetegen imádkoznak értünk. Néha megmosolyogjuk, hogy amikor kint vagyunk, egy karcolás sincs rajtunk, de amint hazajövünk, bizony előfordul, hogy elkapjuk a náthát vagy az influenzát. Nagy öröm számomra, hogy a mostani, ötödik utamra a lányom és a férjem is elkísér.

– Számunkra szinte teljesen elképzelhetetlenek az afrikai mindennapok, az ottani közeg.

– F. R.: Európában nem nagyon tudjuk elképzelni, milyen jó dolgunk van. Nigériában rengeteg az árva, sokaknak ölték meg a szüleit. Az emberségre ugyanakkor számos példa akad. Egy veseelégtelenséggel küzdő fiút például a magyarok adományából mentettek meg. Mindezt oly módon, hogy a művesekezelésére összeadták a pénzt. A rettentő körülmények ellenére annyi a hit az ottani emberek lelkében, hogy azt kívánom, bárcsak hazahozhatnám azt. Nem hőzöngenek, hogy már másfél órája várnak és még mindig nem jutottak be a rendelőbe, hanem amikor három nap után sorra kerül az illető, akkor azt mondja, „Isten áldjon és köszönöm”. Olyan mély hit és boldogság van a borzalom közepén, hogy ilyenkor a legkisebbnek érzem magamat.

– Mi várható a következő misszión?

– Greguss Sándor: Legközelebb a nigériai Onitsha városába megyünk. Kiöntött a Niger-folyó, ami bár minden évben megtörténik, az idei áradás súlyosabb az eddigieknél. A helyszínen összeírják a házaikat, földjeiket elveszített embereket. Az egészségügyi állapotok nagyon rosszak, járványveszély van. A tífusz és a malária a legpusztítóbb betegségek, viszont éppen ezeket a legegyszerűbb gyógyítani. A maláriás beteget például tíz dollárból meg lehet gyógyítani, egy tífuszost még olcsóbban…

– dr. Fodor Réka: Kint a gyógyszereket csak adományokból tudjuk megvásárolni, a szükséges gyógyszerekhez egyébként Nigériában is hozzá lehet jutni. Szerencsére sok az olyan ember, aki szívesen adakozik. Ezenfelül számos más példát látok a segítségre. Van, aki kutat fúr Tanzániában, árvaházban segédkezik Kenyában, és rengeteg az önkéntes is. Én az orvoslással tudom hozzátenni a magamét. Azt gondolom, ez egyáltalán nem kuriózum. Mindenki azt tegye oda magából a jó célért, amihez a legjobban ért!

– Mi, magyarok mennyire adakozunk, ha Afrikáról van szó?

– F. R.: Sokan jótékonykodunk. Mind az egyházi, mind a világi körökben van érdeklődés a missziós tevékenységünk iránt. Az előadásaimra is már eleve olyanok jönnek el, akiket érdekel a misszió. Eleinte féltem, hogy lesznek rosszalló megjegyzések, de a negatív hangok elenyészők voltak.

– Hogyan kell elképzelnünk a nigériai állapotokat? A terrorszervezetek „működése” befolyásolja-e a missziós munkát?

– F. R.: A szegénység miatt sokan radikalizálódnak. Fent, Észak-Nigériában keresztény falvakat irtanak ki a Boko Haram terroristái, így a keresztények lejjebb menekülnek, belső bevándorlók lesznek. Ha nekik nem lesz munkájuk, akkor ebből az állapotból akár migráció is lehet, de esetükben inkább az országon belüli vándorlás jelentős, és nem akarják elhagyni a hazájukat. Ők viszont a szó valódi értelmében keresztényüldözést élnek meg. Félreértés ne essék, ez az életforma náluk megszokott, így élnek. Ötezer fős templomaik vannak, hétvégén háromórás szentmiséket tartanak, és mindenki boldog. Nálunk mindez másként van: a jólét kitartásban és hitben is visszaveti az embert. Ott a temetés az egyik legnagyobb ünnep, hiszen az elhunyt a mennybe megy.

– G. S.: Ami az egészségügyet és az oktatást illeti, társadalombiztosítás nincs, és oltási rendszer sem. Emellett minden egészségügyi ellátás fizetős, ahogyan az oktatás is. Ha pedig valaki kórházba kerül, nyilvánvalóan megmentik az életét, de a kezelésekkel leállnak, ha nincs pénz. Az egyik ottani nővérképzőbe 180 diák jár. 600 dollárba kerül egy nővérnek a teljes éves tandíja, ami ott elképesztően soknak számít. Annak, aki dolgozik, 40-50 dollár a havi jövedelme. Ebből kellene például a 600 dolláros éves oktatási programot három évig fizetnie annak, aki nővérképzőn tanul. A helyiek elmondása alapján tudjuk, hogy az országban nincs középosztály. Mélyszegénység és egy gazdag réteg létezik csupán.

– Melyek az orvosmisszió legfontosabb céljai Afrikában?

– F. R.: A legfontosabbnak jelenleg azt tartjuk, hogy találjunk 24 orvost, akik két hetet odaadnak a szabadságukból, és így a 12 hónapot feltöltjük magyar jelenléttel. Ez óriási erőfeszítést jelent. Ugyanakkor Nigériában hatalmas szeretettel várnak bennünket. Egy hasonlattal élve, munkánk során megpróbálunk halat is adni, de hálót is. Esetünkben a háló sokkal fontosabb. Avagy, sokkal több értelme van annak, ha a gyógyítással összefüggő tudást adjuk át, minthogy elvégezzük a szükséges vizsgálatokat, de a szakértelmet nem hagyjuk magunk mögött azokon a helyeken, ahol arra a legnagyobb szükség van.