°
°
°
Két éve történt... A szolnoki Kossuth téren különböző települések mutatták be termékeiket, melyeket közfoglalkoztatottak állítottak elő.

Seprűk, kolbászok, hímzések, térkövek, házi tészták garmada állt az asztalokon, az ehető finomságok pedig olyan csábítóan kacsintottak rám, hogy képtelenség volt ellenállni nekik. Aznap délután ott uzsonnáztam. Lekváros kenyeret, mangalica kolbászt, hurkát, hozzá ínycsiklandó savanyúságot.

A szeretett otthoni ízek köszöntek vissza, édesanyám és nagymamám főztjének emléke. Ez az, melyet egyetlen konzervgyár befőttjében vagy savanyúságában nem tudok megtalálni, melyet egyetlen húsáruház termékében sem tudok felfedezni.

A kiállítók elmagyarázták, ez nem véletlen: ők is éppen az édesanyák, a nagymamák, a dédszülők receptjei alapján készítették mindezeket. Mert ami egyszer bevált, ugyan, minek is változtatni rajta?

A gasztronómiai hagyományok megőrzése ugyanolyan fontos egy település életében, mintha egy szoborról vagy egy régi épületről, egy, a vidékre jellemző dalról, táncról lenne szó.

Élvezettel falatozgattam a téren azzal a gondolattal, milyen szerencsések is azon települések, ahol hagyománya van a zöldségek, gyümölcsök termesztésének, a háziállatok tartásának. Szerencsére ezen lelkes falvakból térségünkben is jó néhány akad, ahol ráadásul nem csak megtermelik, hanem fel is dolgozzák ezeket az alapanyagokat. Mely’ harapnivalók garantáltan egészségesek és finomak is. Ott, helyben különösen, hiszen mindenki a megszokott ízekkel találkozhat.

Hm… az a szilvalekváros kenyér a téren…! Legalább annyira jólesett, mint amikor negyven éve a napozómban ültem a fa alatt a fűben, és majszoltam a nagymami lekváros kenyerét. Fülig maszatosan.

Hozzászólások