2019. 12. 17. 14:00 | [email protected]
Szól a csengő, a szépen dekorált lakást fenyőillat lengi be.

A gyerekek csillogó szemmel állják körbe az ünnepélyes félhomályban világító karácsonyfát, várva, hogy vége legyen a kötelező Mennyből az angyalnak, és nekieshessenek a gondosan becsomagolt ajándékoknak. A szülő öröme ilyenkor a gyermek arcán tükröződő boldogság, amikor meglátja az áhított százhuszonharmadik játékot. Ekkor a megfáradt „ős” elégedetten nyugtázza, idén is megtette a magáét…

Már nem számít neki, hogy az ezt megelőző hetekben percenként üvöltötte a televízió az arcába, hogy karácsonykor a család a legfontosabb, de azért ezt meg azt a terméket vegye meg, mert anélkül nincs ünnep. Vagy amikor a virtuális teret elárasztották a jobbnál jobb ajánlatok, esetleg amikor karácsonyi dalok ütemére közelharcot vívott a boltokban, izzadtan, fájós lábbal, nehéz csomagokat cipelve rohangált munka után vagy éppen ebédidőben.

Kissé azért nyomasztja a de­cemberi fizetés drasztikus megcsappanása, ahogyan kíméletlenül adja tudtára a számla vagy a mobiltelefon az egyenleg siralmas állapotát, de már nem számít a cellux végének véget nem érő keresése, a csomagolópapír zörrenése, ahogy az az utolsó mozdulatnál elszakad…

A logisztika, amint a fa alá csempészi a csomagokat, miközben a félhomályban biztosan megbotlik valamiben, és a szíve gyorsabban kezd dobogni, hogy a csemete rányit, és ő ezzel hogyan töri össze a kis lelkét, hiszen éppen nem egy kedves kis angyal vagy egy gyermek Jézuska érkezett. Hanem a kétballábas anyja szerencsétlenkedik a fa alatt…

De ebben a pillanatban vége. Egy évre. Aztán újra kezdődik a szeretet ünnepének egyre nagyobb őrülete. Csingiling! – csilingel a vészcsengő. Megéri?

Hozzászólások