2020. 01. 21. 06:50 | [email protected]
Azt hiszem, az iskolában az ember már korán megismer néhány fontos szabályt, amely jobb esetben egy életen át elkíséri. Az egyik ilyen, hogy a célok eléréséért küzdeni kell. Vagyis tanulj a jó jegyért. A tudást pedig feleletben, dolgozatban mérik.

A számonkérések ijesztően megszaporodó gyakorisága viszont két időszakban nagyobb terhet ró a diákokra, mint általában: félév és év vége előtt.

Visszagondolva azt mondhatom, hogy egykor bennem is feszültséget okozott az elvárásoknak való megfelelés. Azonban mélyen a lelkembe nézve kijelentem, sem a fejlődésem, sem az önérzetem nem szenvedett marandó sérüléseket emiatt. Vagy talán csak a munka világában szerzett valóságízű tapasztalatok enyhítettek a régi érzéseken? Ki tudja…

Az viszont tény, hogy egy-egy félelmetesnek ítélt témazáró vagy rettegett felelet rá tudja nyomni a bélyegét a diák lelkivilágára. Cikkünkben egyebek mellett erről is olvashatnak.

Nekem hetedikben volt meghatározó élményem. Táblánál megoldós matekpélda. Álltam ott fülig vörösen, némán, nem jött a gondolat. A krétát morzsolgatva és a „szenvedésemet okozó” számkupacot bámulva a föld alá süllyedtem volna. Végül tanári segítséggel, némi küszködés után megszületett az eredmény. Én meg visszakullogtam a helyemre. És vége volt. Ebben ennyi a tanítás, amire persze csak utólag jöttem rá. Hogy néha izzasztó próbatétel elé kerülünk, de túléljük. Csak épp nehéz azonosulni ezzel, ha közben állandó a nyomás a jól teljesítés miatt.

De ez talán nem változik, hiszen számonkérés mindig is volt és lesz. A legtöbb pedig a tanár, diák és szülő hármasán múlik. Mert segítség van, csak kérni, adni és biztosítani kell. És azt hiszem, elsősorban ebben volna jó fejlődni… Utána jöhet a matek!

Hozzászólások