Már nem a lányok jelentik számukra a közös témát

A hét veterán most nosztalgiából vonattal érkezett, az állomástól a sínek mellett gyalogoltak a laktanya kapujáig, ahogyan egykor.

– Hát, már semmi sem ugyanaz itt. Csak az a jó, vendégmarasztaló karcagi sár, amibe sokszor beleragadtunk – mondták érkezésükkor a hetvenéves nagyapák, dédnagyapák, akiket a laktanya utolsó parancsnoka, Rab János őrnagy, a Karcagi Nagykun Bajtársi Egyesület elnöke fogadott.

Az MN1932 légvédelmi Tüzérosztály tagjai voltak 1969-ben a nosztalgiázó nyugdíjasok, akik a kiképzésre már nevetve gondoltak vissza. Szóba került Szabó József, becenevén Fiú őrnagy, aki egy nagyon sarkos katona volt. Parancsait azonnal végre kellett hajtaniuk az akkor húszéves fiataloknak, akiket tartalékos tisztként a csapatlégvédelem utánpótlás tartalékos állományba helyeztek.

Az egyesület által berendezett szobákban, a kilences számú parancsnoki épületben a régi tárgyak között beszélgettünk. Kiderül, a kiképzés itt nagyon kemény volt.

– Az ébresztő után a testnevelő órához tornaruha kellett, a terepfoglalkozáshoz gyakorló-, a terembe köznapi ruha. Tényleg nem győztünk öltözni, mondtuk is, egy menyasszony sem öltözik ennyit… Ha a terepfoglalkozáson nyakig sárosak lettünk a jó karcagi talajtól, tíz percünk volt arra, hogy átöltözzünk, lemosakodjunk, elszívjunk egy szál cigit, és a kiképzési terv szerinti következő foglalkozásra netten odaérjünk menetfelszerelésben. Közben sűrűn néztünk az égre, és mondogattunk ezt-azt – emlékezett vissza mosolyogva Deme József, aki Ipolyvecéről vonult be Karcagra. Leszerelés után a vám- és pénzügyőrségnél dolgozott.

Bereznai Lajos Vámosmikoláról érkezett. – Ötven esztendeje ezek a fiúk a pajtásaim voltak, összekovácsolt bennünket a honvédség. Az első találkozóinkon még inkább az volt téma, hogy a lányokkal hogy állunk, ma ott tartunk, te mikor mész kórházba, milyen bajod van. Én pálinkafőző voltam, Nagybörzsönyben élek, és idegenvezető vagyok – mondta a veterán.

Bencsik Géza viszont megszerette a honvédséget, katonatiszt lett, a polgári védelemnél dolgozott Budapesten.

Koppányi József Herencsényből vonult katonának, jelenleg Balassagyarmaton él. – Az elmúlt ötven esztendő elfelejtette velem a szörnyű kiképzéseket, de már tudom, jó alapok voltak a nagybetűs élethez. Rokoni szálak is kötnek Karcaghoz, mert innen nősültem – árulta el.

A csapat legfiatalabbja, Végh László Dunakesziről érkezett. – Tizennyolc és fél évesen úgy fogtam fel az egészet, mint egy kalandot. Voltak időszakok, pillanatok, amikor meleg volt a helyzet, például amikor a kiképzésen métereket kellett kúszni a sárban…

Nógrádi László is jó érzéssel gondol az itt töltött két esztendőre. Két katonatársával már középiskolába is együtt járt, és volt, akivel később egy munkahelyen is dolgozott. Kocsis József Tápióbicskéről érkezett ide, ma Nagykátán él. – A kisujjamban volt a szakma frissen végzett villamosipari mérnökként. A hadsereg azonban megragadott, a katonai igazgatásban dolgoztam nyugdíjazásomig – árulta el.