Könyvet írt a megyei lótenyésztésről Babochay György

– Édesapám Pettkó-Szandtner Tibor tábornoknak, a bábolnai ménes nagynevű parancsnokának volt a segédtisztje – kezdi történetét Babochay György, aki szinte a tábornok és hitvese bábolnai újratemetéséről érkezett a szerkesztőségbe.

– Őt egyetlen méneskari tisztként avatták 1938-ban hadnaggyá a Ludovikán. Bábolnán kezdte a szolgálatát, ott ismerkedett meg a tábornokéknál nyaraló édesanyámmal is. Apai nagyapámat 1904 táján avatták huszártisztté Wiener Neustadtban.

– A háborúban Galíciában szolgált, majd az újjáalakult honvédhuszároknál töltött még hat évet. 1934-ben vonult nyugalomba, de tovább dolgozott a csurgói lótenyésztési nyilvántartásnál, így nem szakadt el a lovaktól – mutatja be a családjában nemzedékek óta élő hagyományt Babochay György, aki egész életét szintén ennek a hivatásnak szentelte.

A Törökszentmiklós melletti Szenttamási Állami Gazdaság vezetői beosztásából vonult nyugállományba. Ám mielőtt erre rátértünk volna, még néhány szót váltottunk a legendás Bábolnáról.

– A méneskar, félkatonai alakulatként, a földművelésügyi minisztérium alá is tartozott. Pettkó-Szandtner tábornok a háború végén igyekezett megmenteni a ménest, felével még 44-ben elindult nyugatra, amit az amerikaiak lefoglaltak és kivittek a tengerentúlra.

– Édesapám a maradék állománnyal 1945-ben Csepregnél esett orosz fogságba. Sikerült megszöknie, s 1945 májusában szolgálatra jelentkezett a Honvédelmi Minisztériumnál.

– Mivel 1949-re szinte mindenkit elbocsátottak onnan, aki a régi hadseregben szolgált, fél évig segédmunkás volt. Végül a szakértelme miatt visszahívták.

– Az Amerikába vitt állománynak kétharmada hazakerült, azzal indult újra a tenyésztés, így apám a nyugdíjazásáig újra a lovak közelében lehetett. Ma emléktáblája van Bábolnán, 2016-ban egy kis emlékkönyvet is kiadtunk a tiszteletére.

Ezzel az örökséggel Babochay György számára is egyértelmű volt, hogy gödöllői tanulmányai után hasonló pályán helyezkedjen el.

– A családból egyedül jöttem a Dunántúlról az Alföldre. Ötvenegy éve, 1967-ben a Szenttamási Állami Gazdaságban kezdtem dolgozni, s amikor Szenttamást Surjánnal és Csorbával egyesítve, 1970-ben létrehozták a Törökszentmiklósi Állami Gazdaságot, a szenttamási önálló kerületnek lettem az igazgatója.

– Bár saját lovam soha nem volt, de az ottani, százötven ló között levő, úgynevezett sarzsilovakon rendszeresen lovagoltam magam is. A gazdaságból 2002-ben vonultam hatvanévesen nyugdíjba, Budapestre költöztem, s elhatároztam, hogy megírom a megye lótenyésztésének. történetét.

– Szerettem itt lenni, s bár amikor nevem lett a szakmában, csaltak máshova, ragaszkodtam Szolnok megyéhez. Magasabb beosztásokat is azért nem vállaltam, hogy a ménes közelében maradhassak.

A keménytáblás szép kivitelű, Tegnapok Jász-Nagykun-Szolnok megye lóvilágából című kötet Törökszentmiklóson megjelent második kiadása előttünk fekszik az asztalon. Belelapozva, tiszteletet parancsol neveinek, adatainak, ábráinak gazdagsága.

Tíz év munkája, tájékoztat írója, aki azt is elmondja, hogy személyes tapasztalatai, kapcsolataiból adódó ismeretanyaga mellett közel száz esztendő lovakkal foglalkozó napi sajtóanyagát is feldolgozta műve megírása során.

– Elsősorban az 1920-as évektől tekintem át a megyei lovaséletet, de egyes forrásaim a kiegyezésig nyúlnak vissza. Első adata még 1857-ből való, amikor Szapáry gróf az első lófuttatást rendezte Törökszentmiklóson. Az a cél vezetett, hogy minden, a megye lovas múltjára vonatkozó hozzáférhető adatot összegyűjtsek és közkinccsé tegyek.

– Kíváncsiságból fellapozom az őshazámra vonatkozó részt, ahol számomra meglepő megállapítással találkozom: Karcag nem a lóvilág fővárosa! Eddig azt hittem, hogy a kun ember meg a ló összetartozik.

– Ott nem volt olyan nagybirtokosság, ami általában letéteményese a minőségi lótenyésztésnek – válaszolja kérdésemre a könyv szerzője, de az is megnyugtat, hogy azért hosszú oldalakon sorjáznak a lóval foglalkozó régi karcagiak nevei, aminek ma is van folytatása. De a megye többi településéről is hatalmas anyagot őriz a kötet.

– Harmincöt éves megyei élményeim alapján írok a ló hasznáról, meg ötven-egynéhány olyan, ma már nem élő ember életrajzát is belefoglaltam a munkámba, akik érdekeltek voltak a megye lótenyésztésében.

Azt is megtudtam közben, hogy valaha közel egymillió ló volt Magyarországon, jelentős részüket a hadsereg tartotta. A huszároknál a legénység félvér magyar lovakon ült, a tiszteknek nemesebb, például kisbéri hátasai voltak.

A ménesek mellett a katonaságnak voltak saját csikónevelői, de rendszeresen vásároltak gazdáktól is lovakat. A magánkézben levő állatokról nyilvántartást vezettek, így háború esetén még legalább tízezer lovat tudtak mozgósítani.

A tüzérség igavonásra a nóniuszt használta, málhás lónak a hucul, meg az öszvér szolgált – sorolja a dicső múlt emlékeit Babochay György, majd rátérünk a szerényebb jelenre.

– Ma nem látni az utcán lovat. A háborús pusztulás után még volt egy fellendülés. Az ötvenes évekre állami segédlettel sikerült közel nyolcszázezer darabra növelni az állományt, de a minőségi téren már nem érték el a régi színvonalat.

– Azután 59-től jött a kötelező téeszcsé, és legalább félmillió lovat semmiztek ki. Levágták őket, meg olaszok, belgák, hollandok vitték ki, mint vágólovat. Az állami gazdaságokban maradt meg néhány törzstenyészet, a Nagykunságban Ecsegfalván, Tiszasülyön, Kunmadarason voltak a legnagyobbak.

– Ma újra vannak tenyésztő szakmai egyesületek, ők szervezik a kiállításokat, versenyeket. Próbálják az őshonos magyar fajtákat menteni. Sajnos a gidránból szinte semmi nem maradt, csak amit annak idején Romániába elzabráltak.

– A bolgároknak van még sok gidránjuk, abból is hoztunk vissza. De már nincs tiszta vérvonal. Állomány se nagyon van, talán hatvanezer ló lehet összesen az országban, ebből ezer körül található a megyében.

– Szinte kihal a magyar tenyészet, mert annyira olcsó a nyugati árverési ló, hogy mire itthon összeadja valaki egy kétéves állat tenyésztési költségeit, kisül, hogy onnan talán jobbat is tud venni – taglalja szomorúan a hazai tenyésztés mai állapotát Babochay György.

Attól tart, hogy ha nem találnak megfelelő hasznosítást a hazai lóállománynak, csak állatkerti mennyiség marad belőlük. De azért ő sem adja fel a reményt.

– Bár a ló először elvesztette a hadsereget, utána a mezőgazdaságot, mégis optimistának kell lenni. A magyar ember szereti a lovat, a lovas rendezvényeket. Sorra tartják a fogatversenyeket, bemutatókat, ott vannak a lovas hagyományőrzők.

– A könyvemmel is az volt a szándékom, hogy a jövő érdekében megőrizzem annak az emlékét, ami volt. Ezért is olyan részletes, mert valószínű, hogy ezeket az adatokat már rajtam kívül nem fogja senki újra összegyűjteni.

Névjegy:

Babochay György 1942-ben született Komáromban. Jelenleg a megyei lovas-szövetség díjugrató ágának a szakmai vezetője. Családjában testvérének fiai viszik tovább a lovas hagyományt, egyikük saját lovardát vezet.

Szakmai elismerései: Magyar Lovas-szövetség Széchenyi István díja, Jász Nagykun Szolnok megye sportjáért érem, Pro Urbe díj Törökszentmiklósért.