Végső állomás

Azt hiszem, ebbe a körbe joggal beletartoznak a kalauzok is. Gyakori utazóként biztos vagyok benne, ők azok, akik igazán birtokosai a birkatürelemnek. Sokuknak nem jelent gondot a kekeckedő fiatal, az értetlenkedő külföldi, a kilométereket átbliccelő potyautas, vagy éppen a kabinjában hepajozó turista.

Nekik mindegyiket rendre kell utasítani. Udvariasan, hidegvérrel, de leginkább határozottan. Van miért példát venni róluk…

Főként, hogy néha még mi, utasok sem bírnánk cérnával azokat az eseteket, amelyekkel ők szinte naponta szembesülnek. Amikor részünkről már javában csattanna a „jobb horog”, nekik pókerarccal kell viselniük a konfliktusokat.

Vidékünkön különösen, merthogy Budapest és Szolnok között a legmagasabb az utas-kalauz összeütközések száma. Dacára annak, hogy átlag felett feszül a környéken egymásnak jegykezelő és potyautas, más esetekkel is találkozhattunk már.

Így személy szerint ázsiai turistáknak segítő kalauzzal, karácsonykor egyedül utazót felvidító munkatárssal. De olyannal is, aki idegenvezetőként navigál a települések közt. Azt pedig távolról sem gondolom, hogy egyedül lennék pozitív véleményemmel.

Elvégre is, kár ujjat húzni a vasút mozgalmas életének mindennapi szereplőivel. Aki pedig mégis megteszi, s jogtalanul utazik, magára vessem! S ne csodálkozzon, ha Szolnok helyett néhány állomással előbb fejezi be útját.