Kultúra

2010.11.04. 11:57

Az élelmet kunyeráló, elveszett oroszok — emléktöredékek ’56 őszéről

Tükörcserepekként őrzi a múltat a sokféle személyes emlékezet. Külön-külön csak egy kis részlet fogható meg velük, de sokszor jobban visszaadják az egykori események légkörét, mint a tudós összegzések.

Szathmáry István

Az 1956. október-novemberi történésekről is számos kis mozaik maradt meg az egykori, gyakran önkéntelen résztvevők emlékezetében.
Dézsi István főhadnagy a szolnoki repülőtéren szolgált 1956 őszén, mint a főiskola fegyvermérnöke. Október 24-e után, amikor Kablay Lajos laktanyaparancsnok elrendelte a repülőtéren az összetartást, és mindenkinek a laktanyában kellett készenlétben tartózkodnia, fura kalandjuk volt egy elveszett szovjet alakulattal. Tudták, hogy a mintegy rajnyi páncélos és legénysége a repülőtér mellett állomásozik tábori körülmények között, de különösebb dolguk sokáig nem akadt velük. Egyszer azután megjelent az egyik tisztjük két közkatonával. Elpanaszolta, hogy őket szépen itt felejtették, se parancsuk, se kosztjuk, se fedél a fejük fölött, s ezért kérik a magyarokat, segítsenek rajtuk. A Szovjetunióban végzett, oroszul tudó emberként ő tolmácsolt Kablay Lajos parancsnok és közöttük, így ma is emlékszik minden elhangzott szóra. A magyar parancsnok végül kijelentette, „mindannyian katonák vagyunk, nem vagyunk harcban egymással, segítenünk kell”, s az elárvult oroszok megkapták a magyar raktárból a legszükségesebb ellátmányt. Dézsi úr emlékei szerint akadt azért hangos ellenvélemény is, igaz, pont olyan tiszt részéről, aki később igencsak lelkes karhatalmistaként folytatta a pályáját.

Másik emléke szerint az akkori feszültség és kavarodás szült néha humoros dolgokat is. Éppen ügyeletben volt, amikor jöttek a városból a fiatalok a repülőtérhez fegyvert követelni a katonáktól. A parancsnok minden eshetőségre felkészülve az összes mozgósítható embert a laktanya város felőli kerítéséhez rendelte, a repülőtér felszállópályák felőli oldalán gyakorlatilag nem maradt senki. Pusztán néhányan tartózkodtak az ott levő parancsnoki épületben, amikor kis túlzással égnek állt a hajuk. Jelentés érkezett ugyanis, hogy a növekvő szürkületben hatalmas, felismerhetetlen tömeg halad néma csendben a parancsnoki épület irányába. Nem tudták, hirtelenjében mit tegyenek, hiszen arrafelé teljesen védtelen volt a laktanya, az összes ember a városból érkezettekkel nézett farkasszemet. Aztán szerencsére még idejében tisztázódtak a dolgok. Kiderült, hogy a fenyegető tömeg nem volt egyéb a legelőről elégedetten kérődzve hazafelé ballagó tehéncsordánál, így a várt támadás elmaradt.

Persze az akkori időket messze nem a humor jellemezte. Hamarosan nem elveszett oroszok, meg kóbor tehenek foglalkoztatták őket, hanem nagyon is valóságos fenyegetéssel kellett szembenézniük. Nem sokkal a „csapataink harcban állnak…”-féle Nagy Imre beszédet követően leszállt a reptéren egy orosz Li—2-es, népszerű nevén Teve típusú repülőgép, amit hamarosan követett egy másik. Megjelent egy orosz tábornok három ezredessel, s a hamarosan hozzájuk csatlakozó többi orosszal együtt teljes otthonossággal vonultak be a parancsnoki épületbe. Itt ugyan mindkét fél részéről nyitott pisztolytáskák mellett, de békés hangnemben folyt a tárgyalás, aminek eredményeképpen a magyar őrség letette a fegyvert. Ezzel a laktanyát megszállta és átvette az orosz haderő, s Szolnokon jó időre megszűnt a hadirepülés. 

De mégis, ki látta Kádárt Szolnokon?

Sokáig tartotta magát a Kádár János szolnoki, ’56-os szerepléséről szóló történet, amiről lassan, lassan kiderült, hogy a városi legendák sorába tartozott. Igaz, nem véletlenül, mert tudatos propagandamunka állt mögötte. Dézsi úr emlékei szerint Kádár Jánost a szolnoki repülőtéren sem ő, sem más élő ember sohasem látta.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szoljon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!