Érthetetlen brutalitás, minden ok nélkül verték félholtra

A második világháború után a saját nemzete ellen forduló sztálinista típusú magyar államvezetés, a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett diktatúra egyik legsötétebb vészkorszaka volt a kuláküldözés időszaka. E sorok írója családjának érintettsége okán is egyfajta emlékállításnak szánja e riportot. Kései, de nem elkésett főhajtás ez további, közel 80 ezer érintett magyar család és a terror áldozatai emléke előtt.

A „kulák” orosz eredetű szó, jelentései: ököl, nagygazda, zsugori. A Szovjetunióban a bolsevikok által egyértelműen negatív tartalommal megtöltött kommunista mozgalmár kifejezés, mellyel parasztok széles rétegeit bélyegezték meg, akik néhányszor tíz holdnyi földjükön növénytermesztéssel, állattartással foglalkoztak. A kemény munkával, okosan, családi gazdálkodást folytató, ebből jól megélő, gyermekeit gazdálkodásra taníttató, önálló gondolkodású kulák természetes gátja volt a kolhozosításnak (téeszesítésnek), illetve a proletárdiktatúrának, a parasztok proletársorba kényszerítésének. A kulákok elleni harc legsúlyosabb intézkedéseit az 1948 és 1953 közötti időszakban hozták meg. „Támaszkodj a szegényparasztra, harcolj a kulák ellen és szövetkezz a középparaszttal!” – ez a lenini hármas jelszó nagyon jól megragadja a Rákosi-korszak hazai agrárpolitikájának a lényegét. A kuláknak minősített személyek elleni intézkedéseket jól jellemzi, hogy az akkor frissen alakult Államvédelmi Hatóságnál (ÁVH), Kádár János belügyminiszter utasítására 1948-ban szervezték meg az első kulákverő csoportokat. Még 1948-ban kormányrendelet mondta ki: azok a gazdák, akik 15 holdnál nagyobb olyan birtokkal rendelkeznek, amelynek kataszteri tiszta jövedelme meghaladja a 150 aranykoronát, mezőgazdasági fejlesztési járulékot kell hogy fizessenek.

Mivel ebbe a kategóriába a tervezettnél sokkal több középparaszt esett bele, mely így túlságosan széles társadalmi réteget fordított volna szembe az állampárttal, ’49-ben ezt a határt felemelték 25 holdra és 350 aranykorona feletti kataszteri tiszta jövedelemre. Ugyanakkor cséplőgép- és malomtulajdonosok, kocsmárosok, hentesek, vagy más, vállalkozásból jövedelemmel rendelkezők, alkalmazottakkal dolgozók is felkerültek a listákra. Ez az adókötelezettség képezte utóbb a „kuláklisták” alapját, amelyeket 1948-49 fordulóján állítottak össze. Az az eleinte 65-70 ezer ember, akit 1949-ben a büntetőadóval megterheltek, felkerült a listára, amelyről akkor sem lehetett lekerülni, ha az illető gazda csökkentette a földje nagyságát. Gyarmati György történész közlése szerint 1953 februárjában már 83 ezren szerepeltek a belügyminisztériumi kuláklistán. Bár 1953-ban a Nagy Imre kormány megszüntette a kuláklistákat, üldöztetésük mégsem ért véget. Az ellenük hozott ítéletek száma ugyan csökkent, súlyosságuk azonban megmaradt. Helyzetük csak az 1956-os forradalom után, leginkább a 60-as évektől enyhült, mivel a kiépülő Kádár-rendszer már igényt tartott a kulákság szakértelmére a tsz-ek újjászervezésében.

A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár a napokban közzétette a Szolnok Megyei Tanács Pénzügyi Osztály 92. raktári szám alatt összegyűjtött, nagyrészt 1950-ben keletkezett, megyénk településeit érintő kuláklistákat. Dr. Fülöp Tamás levéltári igazgató, Czégény Istvánné igazgatóhelyettes, valamint Csönge Attila főlevéltáros sajtótájékoztatón ismertették az intézmény honlapján (www.szolarchiv.hu/kateg-165-1-kulaklistak.html) elérhető dokumentumokat.

– Ez csak parányi része annak az adathalmaznak, ami e témában még feldolgozás alatt áll. Szolnok megyében 1949-ben 5081 kulákot írtak össze, akikre büntető jellegű pótadót is kivetettek, az állami hitelekből pedig kizárták őket. A kulákként kezelt gazdákat nem csak terménybeszolgáltatással, hanem sokszor szándékosan betarthatatlan rendeletekkel, ÁVH-s házkutatásokkal, termények elkobzásával, erőszak alkalmazásával is zaklatták, gyermekeiket pedig nem engedték egyetemre, olykor középiskolába sem. A tekintélyesebb gazdálkodókat azzal zsarolták, hogy ha segítenek a tsz-szervezésben, leveszik őket a kuláklistáról. Azok közül, akik nem álltak kötélnek, sokakat letartóztattak a tsz elleni izgatás gyanújával. Ám később a tsz-be belépőket is megvádolhatták azzal, hogy rossz tanácsokkal igyekeztek belülről bomlasztani a szövetkezetet, szabotálni a termelést. Az osztályharc jegyében a bíróságok közvetlen pártutasításra hoztak felettük ítéleteket. A perbe fogottak egy része pénzbírságban, avagy börtönbüntetésben részesült, másokat családjukkal együtt kitelepítettek a Hortobágyra, az ott működő tizenkét munkatábor valamelyikébe. Földjeiket végül akár ki is sajátíthatták, vagyonukat elkobozhatták. Az üldöztetések hatására rengeteg kulák család döntött úgy, hogy felhagy a mezőgazdasági termeléssel és a városokban, az iparban keres lehetőséget a boldogulásra – mutatták be a korszakot a megyei levéltárosok.

Jómagam – a korán eltávozott szüleim családtörténeti elmeséléseinek hiányában – egyetlen közeli rokonomra, a keresztanyámra, édesanyám húgára, az 1932-ben született, s a fiatalon megözvegyült Horváth Jánosnéra (Ondok Juliannára) hagyatkozhattam a témában. Főleg az ő elbeszéléseiből tudom, hogy az 1879-ben született anyai dédnagyapám, Viszlay Ferenc az egyik legnagyobb tekintélyű, legelismertebb gazdaember volt Szolnokon. Összes birtoka közel 100 kataszteri holdat (57 hektár) tett ki – a háború előtti hiperinflálódás előtti erős, mintegy 6 millió pengő értékben. Nagyobb része a Piroskai vasútállomásnál terjeszkedett, de az Alcsi-szigeten is volt birkajárása (legelő), illetve a Kertvárosban terményese, haszonbérbe kiadva egy Novotny nevű bolgárkertésznek. Az élő Tiszán megépített úszókosaras fürdő is a Viszlayak – az említett Ferencnek a János nevű unokatestvére – birtokában volt. A család a belvárosi Horánszky Nándor utcában lakott, ahol jelenleg a Szolnoki Főiskola Ady Endre úti épülete áll. A tanyát 1948-ban egyetlen tollvonással kisajátították, a Horánszky utcai lakást pedig 1952-ben úgy vették el, hogy a Mindenszentek ünnepén a temetőből hazatérő dédnagyapámékat a fekete autóval érkező, fekete bőrkabátba burkolózó államvédelmisek attól a naptól fogva soha nem engedték be a saját házába. Onnan akkor már csak annyi bútort és ruhaneműt vihetett magával a lánya Rákóczi út 58. szám alatti portájára, amennyi a Bársony nevű fiákeres kocsijára felfért. Őt egyébként 1948 és 1952 között gyakorta, éjjelente „csak úgy” elhurcolták, félholtra verték, majd hazaküldték. Vagy szintén minden ok nélkül hetekre bebörtönözték, és ott verték naponta véresre. Már évekkel azután is, hogy 1952-ben elvették a Horánszky utcai lakását, a már a mások által lakott háza előtt álló eperfán az elszaporodó hernyójárást rajta számon kérve vetették rácsok mögé, s ütötték-rugdosták megint agyba-főbe.

A másik dédnagyapám, az Ondok László nevű, valamint annak öt gyermeke a kulák korszak véresebb jeleneteiben – hála a sorsnak – nem vettek részt. Összesen gazdálkodtak vagy 100 holdon Szolnok határában, s bár felkerültek a kuláklistára, fizikailag azonban nem bántalmazták őket. Ám a Malomszögben, az Ugar 138-as tanyát, illetve a jelenlegi Ságvári körúti Általános Iskola helyén egykoron álló Fiumei út 1. szám alatti házát kisajátították. Jómagam ez utóbbi helyre születtem 1964-ben, miután a család saját, ám de eltulajdonolt, s akkorra már bontásra ítélt lakásába szüleim, friss házasként, tanácsi engedéllyel költözhettek vissza. Az 1902-ben született Ondok Ferenc nagyapámat bekényszerítették a termelőszövetkezetbe, így 1981-ben tsz-nyugdíjasként hunyt el – 36 évvel azután, hogy az ugari tanya istállójában a Szolnokot (is) megszálló szovjet katonák a lábánál fogva felakasztották a mestergerendára, s ahonnan napok múltán a szomszédok vágták le.

Apai nagyszüleim felmenői tiszavárkonyiak. Az I. világháborút követő években a két „dédi” família, a Mészáros és a Papp család is a MÁV-nál kapott munkát, így e tájban a vasutas városba, Szolnokra költöztek, de Várkonyban maradt valamennyi gyümölcsösük, főleg szőlőjük. Ezek nagysága és értéke is azonban oly’ szerényke volt, hogy őket „szégyenszemre” még kulák számba se vették. Az ő tragédiájuk a II. világháborúra tehető, amikoris a Kürt utcai családi házuk az 1944. június 2-i amerikai légi bombázásban szinte megsemmisült.

És aki megúszta az üldöztetéseket

Keresztanyámnak, ezen visszaemlékezések tudójának apósa, az 1898-ban született id. Horváth János már a „Nagy háború” idején is katonaviselt ember volt. A két világégés közötti konszolidáció idején a szolnoki városházán adóhivatali tisztségviselő volt, majd a római katolikus egyházközségben töltött be tisztséget. S bár sajátja volt az Ugar 48. számon nyilvántartott néhány holdas tanya (a Lenin TSZ központja lett), de azt az egyik rokona művelte. A II. világháborúban főhadnagyként újra megjárta a hadak útját, majd megjárta az amerikai fogolytáborokat is. Fiával, a 17 évesen besorozott Jánossal együtt Szolnokról Felső-Ausztriáig húzódott vissza a vörös hadsereg elől hátráló magyar honvédség alakulatainak sorai között. Amikor a háború végén hazatért, ő sem kerülhette el, hogy tanyáját államosítsák, de legalább elhelyezkedhetett újra az egyházközségnél. A vészkorszak kevéske szerencsés emberének érezhette magát: nem került fel a kuláklistára, Horthy-tiszti múltját nem firtatták, s az egyházi tisztségviselők üldöztetése is csak nyugdíjaztatása után kezdődött el. Családjával, illetve fiával és menyével (keresztanyámmal) – a MÁV és a Vörös Meteor kosárlabda-szakosztályainak legendáival – a Rákóczi út 51-ben élt, 1969-ben bekövetkezett haláláig.