Bemutatta első önálló kötetét Szilasi Katalin

– A „Három lány” most a legújabb munkája, melyen dolgozik?

– Igen, bár közben folyamatosan írom a verseket is. A prózánál a verseket sokkal személyesebbnek érzem, több hibát is találok bennük, többször javítgatom a sorokat, és lehet, hogy másnap már nem is hasonlít az eredetire. Vagyis a versekkel többet dolgozom. A próza, a novella könnyebben „jön”.

– Mindig arra figyelek, hogy ne olyat írjak, ami nem hihető, ami sántít. A hosszabb írásaimnak van valóságalapja, a kisebb novelláimnak nem mindig. Van két hosszabb történet, melyek apróbb epizódokból állnak. Az egyik, az „Egy régi történet” már kisregénnyé duzzadt, és talán a szerkezete is annak megfelelő. Egyébként ez is novellának indult.

– Miért folytatta mégis?

– Türelmetlen vagyok. Szeretem befejezni a történeteimet. Az „Egy régi történet” alapja az én anyai nagymamámnak az élete. Természetesen nem egy az egyben, és nem csak a valóban élt szereplők jelennek meg benne. Nem ragaszkodom ahhoz, hogy mindent ugyanúgy írjak le, ahogy a valóságban megtörtént, mert azt nem biztos, hogy igaznak tartják az olvasók.

– Az írás szeretete honnan jött, mikor kezdte el?

– Elég korán megtanultam olvasni, ez nem okozott gondot, ahogy az írás sem. 11–12 éves lehettem, amikor először versfélét faragtam. Szolnokon, a Ságvári körúton laktunk, a harmadik emeleten, és esett a hó. Néztem ki az ablakon, és írtam, hogy „Hull a hó, csendesen, puhán a világra…” (nevet) hát, butácska vers, de attól kezdve mindig voltak bennem verssorok. Ám volt az életemben egy ötvenéves időszak, amikor ezeket nem írtam le.

– Miért?

– Volt egy nagyon jó magyartanárom Budapesten, a középiskolában, Horgas Béla. Megbíztam az ítéletében. Féltem is, és szégyelltem volna, ha nem tetszik neki, amit írok. Nem úgy kell érteni, hogy a kritikáját nem fogadtam volna el, csak nagyon szerettem volna megfelelni. Azért mégiscsak írogattam, megjelent egy-két novellám végzős koromban.

– Ahogy az ember idősödik, nem alakul ki benne egyfajta félelem attól, hogy megnyíljon? Hiszen, aki úgymond, közszemlére teszi a gondolatait, az kitárulkozik, és ez valahol bátorságra vall. Előfordul, hogy az ember egy idő után elveszti ezt a fajta bátorságát.

– Igen, egyrészt ez is benne volt ebben a szünetben. Soha nem voltam extrovertált egyéniség, például a legjobb barátnőm sem tudta egyetemista korunkban, hogy verseket írok. Pont az az időszak volt az, amikor úgy döntöttem, hogy nem fogok többé írni.

– Miért döntött akkor úgy, hogy nem ír többet?

– Az egyetemen és később is, amikor már tanítottam, olyan nagy költők versei között „éltem”, mint Ady, József Attila, Babits, Nagy László, Pilinszky. Úgy voltam vele, ha egyszer ők már megírták azokat az érzéseket és gondolatokat, amik engem is foglalkoztatnak, és olyan minőségben, akkor mi értelme van egy harmad-, negyedrendű írásnak? Tanítani nagyon szerettem. A gyerekeknek próbáltam átadni azt, hogy értő szemmel olvassanak és nézzenek, például egy színházi darabot vagy képet, bármit, ami művészet.

– Mikor és minek a hatására változott meg ez a szemlélete? Hiszen mégis írni kezdett.

– Amikor nyugdíjba vonultam, éppen költöztünk. Hirtelen annyi változás történt az életemben, hogy nem találtam magam. Beteg is voltam. Nem volt semmilyen fizikai bajom, de nem tudtam felkelni az ágyból. Szorongásos, depressziós tüneteim jelentkeztek. Ilyen utoljára akkor volt, amikor annak idején otthon maradtam a gyerekekkel, hat éven keresztül, segítségem pedig nem volt. Nagyon jó dolog anyának lenni, de azért sokat kivesz az emberből.

– Negyvenéves érettségi osztálytalálkozónk volt, ahová meghívták korábbi mentoromat, Horgas Bélát is. Megkérdezte, hogy írok-e még. Úgy éreztem, hogy csalódott, volt, amiért hosszú időn keresztül nem kértem ki a véleményét az írásaimról. Amikor hazajöttem, előszedegettem az egykori verseimet. Próbáltam kiegészíteni, és úgy éreztem, még megy. Öt meg is jelent hamarosan egy antológiában. Így kezdtem újra, és ebben az újrakezdésben a jelenlegi páromnak is sokat köszönhetek.

– Tehát az írás is segített a rossz lelkiállapotból kikerülni?

– Igen. Olyannyira, hogy azóta már több olyan internetes felületen is megjelentek írásaim, ahol ismert írók, költők munkái is megtalálhatóak.

– Vidéki költőként, íróként mennyire lehet érvényesülni, mennyivel nehezebb, mint egy budapestinek?

– Úgy érzem, a fővárosban könnyebben találni írói köröket. Olyan társaságot, melyek egy-egy kiadó köré csoportosulnak vagy valamilyen irodalmi kört alkotva összejönnek, találkoznak. Ez nagyon sokat számít, mert bekerül az ember a vérkeringésbe, amire itt, vidéken nem nagyon van lehetőség.

– Verseinek jelentős része az elmúlásról szól. Ennek oka az édesanyja korai halála?

– Igen. Az édesanyám elég korán beteg lett. Körülbelül hároméves lehettem. Az elmúlás benne volt a légkörben – nem a halál, mert egy gyerek még ezt nem nagyon tudja felfogni –, de hol kórházban volt, hol otthon, mindig feküdt. A lakáson kívül őt nem is tudom elképzelni, mert nem láttam. Sokszor úgy érzetem, azért szenvedtem meg a gyes időszakát is, mert nem volt anyaminta az életemben. Erről egyébként nagyon keveset beszélnek, pedig sokat segítene, ha az édesanyák éreznék, nincsenek egyedül a problémával.

– A versei tömörek, rövidek, viszont nagyon hatásosak. Ez szándékos?

– Igen. A korábban írt verseim még rövidebbek, benne van az a türelmetlenség, hogy megtaláljam mindig a megfelelő szót, és se’ többet, se’ kevesebbet ne rakjak egy versbe. Az utóbbi időben viszont írok viszonylag hosszabbakat is. Nem tudom, hogy ez megmarad-e, vagy visszatérek a tömörebb stílushoz.

– A novelláiban is azt látom, hogy nem írja túl az eseményeket, azok pörögnek, mégis megjelenik az a világ, azok az érzetek, melyekkel megszületik az olvasásélmény. Erre tudatosan törekszik?

– Nem. Nem hiszem, hogy ez tudatos lenne, ez így jön magától.

– A nemrég kiadott kötetébe, a „Véges végtelenbe”, mi alapján válogatta ki a megjelent 113 verset?

– Két részre tagolt a kötet, az első címe A négy évszak, mely természetközeli, évszakokkal kapcsolatos verseket tartalmaz. A második részben általános témákat érintő művek szerepelnek, életről-halálról, filozófiai jellegű, hitbéli kérdésekről. A verseket a Szolnoki Művésztelep festőművészének, Fazekas Magdolnának a képei színesítik.

– Említette, hogy annyi verse gyűlt már azóta össze, hogy újabb kötetre lenne elegendő. Ez a további terv?

– Most mindenképpen próza következne. Az egyik magazinban megjelent egy regényírói pályázat, decemberig lehet beküldeni a munkákat. Valószínűleg az „Egy régi történet” teljes történetével indulok majd.

Névjegy

Szilasi Katalin

1949-ben született Debrecenben. Édesanyja korán elhunyt, édesapjával Szolnokra került, gyermekkora nagy részét itt töltötte. Tizenöt éves volt, amikor Pestre költöztek. A gimnáziumi évek meghatározóak voltak számára. Magyartanára Horgas Béla költő, újságíró volt, neki köszönheti első írásai megjelenését is a Gyermekünk című folyóiratban.

1975-ben a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen magyar-orosz szakos tanári diplomát szerzett. Ezután ismét Szolnokra került, ahol 2013-ig tanított. Első férjétől két gyermeke született. Elvált, jelenleg második házasságában él. Verseket, novellákat ír, melyek rendszeresen felkerülnek a Napvilág Íróklub, a Holnap Magazin, illetve a Dokk.hu internetes oldalára. Az utóbbi időkben nyomtatásban a Holnap Antológiában jelentek meg írásai.