Szolnok

2019.02.18. 20:00

Rengeteg tárgynak adott új életet a nyugállományba vonuló főrestaurátor

Múzeumi korszakomban be-betértem a restaurátorműhelybe, szerettem nézni a romokból új életre kelő tárgyakat. Mesterük, Túróczy Tiborné, Katona Györgyi főrestaurátor több évtizedes istápolásuk után nyugállományba vonulva most vált meg szeretett munkájától. Ennek ürügyén kérdeztem hivatásának varázsáról.

Szathmáry István

Túróczy Tiborné munka közben, amint egy szép régi váza újul meg munkája nyomán.

Fotó: Csabai István

– Apai részről származunk Szolnokról, édesanyám veszprémi. Édesapám a veszprémi vegyipari egyetemen tanulva náluk lakott albérletben így ismerkedtek meg egymással. Én ott születtem, de pár év múlva hazajöttek Szolnokra, itt nőttem fel – válaszolja Györgyi arra a felvetésemre, hogy a kevés őshonos szolnoki család közé tartoznak a felmenői.

– Minden apai ősöm itt született, a Mária utcában egy már lebontott nagy ház volt az otthonuk. Dédnagyapám megbecsült asztalosmester volt, a családi hagyomány szerint ő készítette a Nemzeti Szálloda bútorainak egy részét. Tizenegy gyermekéből egy volt csupán fiú.

– Egyik lányának és a férjének fodrászüzlete volt a Baross út és a Zrínyi utca sarkán. Nagyapám, Katona Kálmán szinte gyerekként vonult be az első világháborúba, majd a Járműjavítóban helyezkedett el. Nyugdíjasként nagyanyámmal kisebb vállalkozásba fogott, ők készítették az egész országnak és a környező államoknak a galambgyűrűket.

– Nagyon ügyes keze volt, szép darabok kerültek ki tőle. Házassága előtt Rákosi Szidi színi tanodájában is tanult, bohém lélek volt. – emlékezik felmenőire beszélgetőpartnerem. Innen el is jutottunk a családjára jellemző alkotókészségig és a művészi tehetségig.

– Nagyapám szépen festett és hegedült, édesapám is gyönyörűen rajzolt, és a húgával együtt zongorázott. Nagymamám nővérének, Bohács Jolánkának a cimbalma ma a múzeumban van. Ez a szál és a kézművesség iránti fogékonyság végig megvolt a családban, még a gyermekeim is örökölték.

A rövid családtörténet után tértünk át interjúalanyom pályaválasztásáig, amiről kiderült, hogy nem egyenesen vezetett a restaurátorműhelybe.

– Apám történelem iránti rajongása nyomán régész szakra felvételiztem, de nem jutottam be.

– Akkor Kaposvári Gyula igazgató, apám egykori cserkészparancsnoka felvett a múzeum könyvtárába leltározni, ami nem volt egy érdekfeszítő munka, de így kerültem az életemet meghatározó hivatás közelébe.

– Egy napon bejött Horváth Mária akkori főrestaurátor, s áthívott megnézni a restaurátor műhelyt. Egyből beleszertem az ottani munkába és ott is maradtam.

A műhelyben természetesen nem a szakma csúcsán kezdett. Egy évig cserepeket és csontokat mosott, közben fél szemmel figyelte Horváth Mária munkáját. Utána jött a kisebb edények ragasztgatása, kiegészítése, végül 1979-ben elküldték restaurátor-alaptanfolyamra. Közben férjhez ment, majd második gyermeke születése után végezte el a képzőművészeti főiskola restaurátor szakát.

– A férjemmel együtt kezdtünk tanulni, mert ő akkor a bútorgyárban dolgozott és jelentkezett a soproni faipari egyetemre. Ezért is választottam a bútorrestaurálást, mert ő ebben rengeteget tudott segíteni.

Pályája egyik kihívásával, a romos állapotban előkerült boltcégérrel.
Fotó: Csabai István

– Ön farestaurátor volt, a műhelyében csendőrkalaptól kezdve az égvilágon mindent láttam.

– Mivel kevesen voltunk mindent kellett csinálni. Szerencsére jó általános képzést kaptunk, meg tudtunk felelni ennek a kihívásnak is.

– Akkoriban hogyan jutottak hozzá a régi technikák anyagaihoz?

– A magunk erejéből. A férjem ismerte ezeket a régi eljárásokat, mellette sokat olvastam. Például egy erdélyi könyvben sokat találtam belőlük, bár eléggé mérgező alapanyagok kellettek hozzájuk.

– De volt egy kiváló kollégám, Németh Zoltán, aki átadta nekem az általa kikísérletezett, kevésbé veszélyes recepteket.

– Egy régi faszobornál például hogyan kezdett hozzá a munkához?

– Először is megvizsgálom, mert a történetük során sok hatás érte őket. A gyertyafüsttől a rovarokig sok minden támadta meg őket. Többször át is festették őket. Egy kis területen megkeresem az eredeti felszínét, majd finom kézimunkával, lehetőleg vegyszerek nélkül próbálom centiről centire haladva leválasztani az utólagos ráfestéseket, kiegészítéseket.

– Ilyenkor hajmeresztő dolgokkal is lehet találkozni az olajfestéktől az epokittig. A tisztítást már vegyszerekkel, ecsettel, vagy kis pálcikákra tekert vattával fejezem be. Utána a rovarok, cincérek, szúbogarak járatait fertőtlenítem injekciós tűvel, amíg a kártevők el nem pusztulnak benne.

– A hiányzó részek kiegészítése és az eredeti színek helyreállítása után lekenjük egy óvó, védő réteggel őket.

Úgy, mint itt, mutat egy régi faragott Mária szobrot ábrázoló fényképet a restaurátor.

– Ez a 18. századból, a jászjákóhalmi Szent Jakab templomból való. Mivel szegények voltak, összefogott Jászberény, Jászjákóhalma, Jásztelek az érdekében, én pedig adományként újítottam fel. A férjem tervezte hozzá azt a tartót, ami megóvta a további károsodástól, nagyon boldogok voltak.

Teszi az asztalra a megújult Máriát ábrázoló képet, majd kényes kérdéshez érkezünk.

– Még én is emlékszem a jászberényi nagytemplom koporsóinak feltárására és a leletek konzerválására, így erre terelem a szót.

– Az nem zavart, ha munkám során emberi maradványokkal, vagy azok nyomaival találkoztam. Ez olyan eset, mint amivel az orvosok is szembesülnek. Az elején ott is többen elájulnak a boncteremben, utána megszokják. Ilyenkor is azt látom, hogy milyen értéket kell, lehet belőle visszahozni.

– A tárgyak története érdekel, nem az, hogy esetleg egy hulla darabjait tartalmazza. Az utóbbi ellen védőfelszereléssel lehet és kell védekezni, mert ezek az

anyagok veszélyesek az ember számára. Egyik kolléganőmet a váci kriptaleletekből olyan gomba támadta meg, amit az egyiptomi fáraósírokban találtak, sokáig betegeskedett tőle.

– Azóta szinte űrruhában dolgozik. Végül ezeket a félelmeket felülírja a szakmai követelmény. A több ezer éves anyagok például már nem nagyon veszélyesek. De a vegyszereink, a belélegzett por is gondot jelentenek.

– Fizikailag is megerőltető a munkánk, volt akinek meg kellett műteni a tönkrement kezét. – Egyszer egy érdekes, életnagyságú fakutyát is láttam a műhelyében. – Az eléggé riasztó volt számomra, mert ilyen roncs fával még nem találkoztam.

– Egy Kossuth téri üzlet, Konsitzky György boltjának a cégére volt egykor, s először el sem mertem vállalni. Féltem, meghaladja a képességeimet. Két évig dolgoztam rajta, ami olyan boldogságérzés volt számomra, hogy hogy közben elfelejtkeztem a környezetemről.

– A végén rengeteg magyar kopó fotója alapján tudtam hiteles orrot, szemet csinálni neki.

– Mi volt még máig emlékezetes élménye a pályáján?

– Például a szajoli kőkori ház megrendítő feltárása, ami egykor leégett és ráomlott a lakóira. Ott találtunk egy kislánycsontvázat, akinél egy kis szobrocska volt – áll föl Györgyi, s a polcról leemeli az arasznyi figura általa készített, máig őrzött másolatát.

– Anasztázia a neve, mert a neve napján találtuk, s mindig emlékeztetni fog arra jelenetre, amikor az egykor élt kislánynál megláttam. De vannak vidámabb emlékeim is, folytatja.

– Egyszer egy újkori másolatnak vélt tárgynál feltáró munkám során fogtam gyanút, hogy valójában értékes eredeti középkori darabbal állok szemben. Ezt a feltevésemet

utána szakértők is megerősítették.

– Szép emlékem volt a mezőtúri Draskovits gyűjtemény, illetve a túrkevei múzeum szobrainak, a Finta testvérek alkotásainak restaurálása is. Az utóbbit Kapás János igazgató annyira megbecsülte, hogy ”A restaurátor” címmel külön kiállításon mutatta be a közönségnek.

– Elérkeztünk a jövőhöz. Mit tervez a továbbiakban?

– Teljesen abbahagyom a restaurátori munkát, mert rengeteg tervem van. Az utódlásom biztosított, mert kiváló tanítványom, Szabó Melinda boldogságomra már túl is nőtt engem. Külföldön élő lányom családjára való tekintettel a nyelvtudásomat fogom bővíteni.

– Azon kívül írásba is fogok. Az emlékeimből és a családomról már eddig is megfogalmaztam néhány kedvezően fogadott novella-szerű szösszenetet, ezeket is folytatni szeretném. Végül, ha férjem is nyugdíjba megy, mivel mindketten szeretünk túrázni, be akarjuk járni Magyarországot, meg néhány helyet Európában.

– Ha számvetést csinál, elégedett, teljes életet élő embernek érzi magát?

– Teljes mértékben. Azt csináltam, amit nagyon szerettem, a munkám a hivatásom volt. Nekem a múzeum szinte az otthonom volt, rengeteg időt töltöttem ott, a családommal együtt, mert ők is bejártak oda. Imádom a párom, a gyerekeimet, unokáimat, mind sikeres emberek. Bár rossz dolgok is történtek az életemben, de azokat elengedem. Ahogy mondják, csak a szépre emlékezem.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szoljon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!