Svájcba emigrált, majd hazatért szülőfalujába, Nagykörűbe

Rendje-módja szerint el is kezdtük a helytörténeti múltlapozgatót, majd más témára terelődött a szó. Mégpedig Zsuzsanna asszony és férje, Gilde Barnabás különutas, majd társas, egyaránt kalandos életútjára. Vegyük hát előre az emberi sorsokat. A későbbiekben pedig a legendás körűi ipartestületet, illetve a Feszty-körképhez mérhető Erdélyi panoráma, a Zsuzsanna birtokában lévő egyik régi, 122 esztendőt megélt albumot is bemutatjuk olvasóinknak.

– Eleim, ezt a régi egyházi adatok bejegyzései is bizonyítják, az 1740-es évekre visszamenően nagykörűiek – kezdte történetét az idén 85 esztendős Zsuzsanna.

– Természetesen nagykörűinek vallom magam, de már igen fiatalon nagyon szerettem a földrajzot és mindent, ami összefüggött vele. Útikönyveket, világirodalmat olvastam, s már korán vonzónak találtam a távoli tájak életét. Ismeretek után vágytam és világot látni. Mint egykoron a régi diákok. Különösen, hogy a rokonságból többen is éltek külföldön, kívánkoztam a nagyvilágba. Ám ez a vágy a sötét, hermetikusan körbezárt ’50-es években már csak álom volt.

– Az elemit még itt helyben, a középiskolát viszont már a budai Jurányi utcai leánygimnáziumban végeztem. Kamaszkoromban tartósan betegeskedtem, ezért évvesztesen, húszesztendős koromban, épp 1956 nyarán érettségiztem. A drámai október végi napokat testközelből, a fővárosban éltem át, folyamatosan járva-kelve, futva, bújva egyik pesti rokontól a másik budaiig. A gyönyörűséges forradalom véres leverése után hazajöttem Körűbe, ahol meséltem szüleimnek a népfelkelés csodáiról, majd visszautaztam Pestre.

– Ott ért a hír, hogy Ilonka unokatestvéremék novemberben, a kétszázezres nagy hullámban kimenekültek nyugat felé, s azóta már Svájcban vannak táborban. Hívtak és bátorítottak, hogy kövessem őket. Fiatal voltam, vakmerő, és épp akkor találkoztam szintén huszonéves Feri unokabátyámmal, akit magam biztattam, s elhatároztuk, hogy mi is kimenekülünk. Karácsony előtt még egyszer, talán utoljára, hazautaztam szüleimhez, elköszönni. Az 56-os nagyon szomorú ünnepe volt a családnak. Látták, hogy visszatartani már nem tudnak, ezért édesapám adott egy kis pénzt, mondván, ha a határon nem tudunk már átjutni, akkor a visszaútra legyen némi apanázs. Zokogva hagytam őket hátra…

– December 30-án én, az unokabátyám és egy barátunk, akivel közös élményünk volt a forradalom, hármasban nekivágtunk vonattal az ismeretlennek. A Déli pályaudvarról indultunk. Sárvárról Gérce faluba gyalogoltunk, egy éjszakát egy nagykörűi rokonnál aludtunk. Másnap mínusz tíz fokban, tíz centis hóban faluról falura közeledtünk a határ felé, az egyikben ismeretlen embereknél szálltunk meg. Reggel begyalogoltunk Szombathelyre, onnan pedig vonattal Körmendre utaztunk.

– Már 1957. január elseje volt. Lerítt rólunk, hogy merre visz az utunk. A vasúti váróteremben egy orosz katona lekapcsolt bennünket. Elvette az igazolványainkat, majd ránk parancsolt, hogy kövessük a parancsnokságra. Rettegtem. A szüleimre gondoltam. De az orosz katona váratlanul megállított bennünket közös menetelésünkben, gyorsan visszaadta az okmányainkat, s intett, hogy szaladjunk. Felülkerekedhetett benne az emberség…

– Aztán egy civil férfi is megállított bennünket, s mondta, adjuk oda a pénzünket és ő átsegít bennünket a zöldhatáron. Egy darabig vezetett minket, később már csak mutatta, merre van Ausztria, merre léphetjük át a tiltott határt. Minden havas volt, mi pedig bolyongtunk előre a sötétben. A cikcakkos határsávnál húzódó Pinka-patak mentén jártunk, amikor beleestünk a jeges vízbe. Átevickéltünk a túlpartra, ahol egy háznál fényt láttunk, s arra vettük az irányt.

– Kopogásunkra egy asszony jött ki, meglátott bennünket és megrémült, de segített is: az ujját a szája elé tette, majd mutatta, hogy az udvarán egy őrtorony áll, de az őrök a házában vannak, ezért azonnal menjünk tovább. Valami különös szerencse folytán még a szolgálati kutya sem ugatott, mi pedig halkan továbbálltunk. Hosszú, szörnyű, fogvacogtató barangolás után, január 2-án végül eljutottunk az osztrák Moschendorfba (Nagysároslak).

– Én nagy árat fizettem a Pinkába esésemért: a megfázásból eredően szövődményes betegségeket kaptam, s néhány hét múlva egy Linz melletti kórházba és szanatóriumba kerültem. De megúsztam, a Pinkával együtt a bajokat is… – mesélte el hírportálunknak Gilde-Majzik Zsuzsanna, aki korábban „Útlevél nélkül” címmel papírra is vetette kimenekülése történetét.

Későbbi férje, Gilde Barnabás mozgalmas élete megérne akár több fejezetet is. Ő 1914. január 15-én született Sarkadon, de két fiútestvérével együtt Putnokon nőtt fel, ahol édesapja a helyi polgári iskola igazgató-tanára, édesanyja pedig zenetanárnő volt. A putnoki elemi után a soproni Rákóczi Ferenc katonaiskolába járt, ahol kitűnővel érettségizett. Innen került Budapestre, a Ludovika Akadémiára, itt 1936-ban osztályelsőként avatták hadnaggyá a gyalogsághoz.

Az ország különböző részeiben teljesített katonai szolgálatot, s 1942-ben már mint századost vezényelték a keleti frontra, a II. magyar hadsereghez, a kurszki arcvonalra. A Don-kanyarban, 1943-ban, az urivi áttörésnél a reteszállást védte sikerrel, amiért megkapta a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét. 1944-ben a Kárpátokban harcoló III. hadtestnél vezérkari tiszt lett. Aztán elfogták az oroszok. A szovjet haditörvényszék halálra ítélte, ám keleten kellett a munkáskéz, ezért huszonöt évi kényszermunkára ítélték.

Ennek következtében tíz év és tíz hónapot töltött különböző szibériai gulágtáborokban. Az éhhalál elől két fiatal nővér menekítette meg, akik feltették egy életmentő szekérre. Végül, 1955. november végén jutott haza az utolsó rabszállítmánnyal Nyíregyházára. Innen az ÁVH-sok a jászberényi börtönbe vitték. Szülei már nem éltek, a következő évben, a szabadulása után már csak a fővárosban élő öccse segítette, akit emiatt az ávósok zaklattak. Az ’56-os eseményekben való részvételéért menekülnie kellett, és 1957 elején Jugoszlávián keresztül hagyta el Magyarországot.

Gilde Barna ’57 nyarán került Svájcba. Kezdetben a seengeni Leimgruber finommechanikai cégnél dolgozott órabérben, és szabadidejében magyar nyelvű könyvek terjesztésével foglalkozott. Munkaadója segítségével 1959-ben kis könyvesboltot nyitott Zürichben, az egyetem közelében. Az 1960-ban megszűnt Svájci Híradó helyett, Hermes néven, hirdetőújságot indított, majd pedig megalapította a legendás Duna Svájci Magyar Tudósítót. Luzernben tanulta ki a nyomdászatot.

A fejébe vette azt, ami a szívében és a lelkében lakozott: külföldön is a magyar kultúrát akarta elismertetni. A lapnyomtatáson túl könyvkiadásba fogott, és a világ különböző részeibe települt, emigrációban élő magyar írók, költők, irodalmárok, történészek, tudósok kéziratait nyomtatta, kötötte, fűzte, színészek, zenészek, muzsikosok kazettáit terjesztette a Svájcban élő mintegy húszezres magyar kolóniának.

Vevői köréből 1962-ben ismerkedett meg az egyik leghűségesebb könyvvásárlójával, a szintén Svájcig jutó Majzik Zsuzsannával, akiben hamarosan segítő partnerre, majd szerető társra talált. A ’63-as esküvőjük után 1964-ben megszületett egyetlen gyermekük, György fiuk, aki szüleitől anyanyelvi szinten sajátította el a magyar nyelvű írás-olvasást.

Gildéék 1964-ben már Fahrwangenben, egy ottani kis nyomdában folytatták a lap- és könyvkiadást, a magyar nyelvű történeti, történelmi tárgyú munkák és szépirodalmi alkotások terjesztését. Barna gépszedőként, Zsuzsanna szerkesztőként vett részt a magyar nyelv és irodalom, a magyar kultúra külhoni megjelentetésében és terjesztésében – 1966-ban költöztek a településre.

Olyan hírességekkel és emberi nagyságokkal találkoztak személyesen vagy leveleztek évekig, mint a meghurcolt Mindszenthy József bíboros ugyancsak elítélt személyi titkára, Zakar András, vagy Vaszary Gábor író özvegye, Wass Albert erdélyi író, a Dante-díjas Fekete István, Csoóri Sándor író, Sinkovics Imre színész vagy Szeleczky Zita színésznő. De lehetne hosszasan sorolni még a család barátait, a Duna és a Gilde kiadók állandó szereplőit.

Gilde Barnáék az emigrációban számos kitüntetést kaptak, de Magyarországon ez idáig még nem ismerték el a magyarságért, a magyar kultúra ápolásáért végzett önkéntes tevékenységüket. Gilde Barna 2000. no­vember 5-én elhunyt, Putnokon temették el. Zsuzsanna – noha alkalomadtán még meg-megfordul a fahrwangeni apró garzonlakásában –, de hosszú ideje már ismét ugyanabban a nagykörűi házban él, ahol 85 évvel ezelőtt megszületett. Immáron újra ez a település, a kicsiny Cseresznyésfalu az otthona, sok-sok szellemi és tárgyi emlék társaságában éldegélve…